JÉZUS URUNK TANÍTÁSA 2015. február 6.

2. R IMG_6290  jav

Jézus Krisztus Urunk:

Köszöntöm testvéreimet a mai napon, akik eljöttetek, meghallottátok hívásomat, s köszöntöm mindazon testvéreimet, akik ma testükben nem jelentek meg, de lélekben megpróbálnak veletek egyek lenni és eggyé válni, elkísérni imában, énekben, időben, hogy egyek lehessetek.

A mai tanításom, az arról szólt felétek, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok, a Mester tanítványaimnak ‒ megmutatom számukra a tanúságtétel felismerésében, a csoda jelenlétében, hogy Engem az Atya, vagyis, hogy Isten küldött. De a küldetés, az számotokra is jelen van, hisz a mai felkészített beszéd1 is arról szólt felétek, hogy a küldetésben hogyan cselekszünk, hogyan ismerjük fel, és hogyan tanulunk meg vele együtt élni, mert a küldetés, az fontos a mindennapi ember a testvérben, és számára.

De különösképpen a mai tanítás, amely egy kicsit, a tanítványaimat hozom felétek, számukra egy kicsit a félelem, az aggodalom, a kétely jelent meg szívükben, lelkükben, de ez ugyanúgy érvényes a jelen testvéreimre, hogy a félelem, az aggodalom, a kétely oly hamar eluralkodik rajtatok és bennetek. Igaz, hogy tanítványaim csak azon méltatlankodtak önmaguk részében, hogy egyetlen egy kenyeret vittek a bárkában. Számukra ez volt a félelem, az aggodalom, kétely?2

És nektek valójában mi minden van az aggodalomban?

Aggodalomról nem kell mást kérdeznetek, csak a ház asszonyát3. Ő majd elmondja nektek, ha kell, órákon keresztül, mi az aggodalom.

De ugyanígy beszélhetek másról, akiben pedig a félelem van jelen. Mert a félelem is nagy úr, mert a nagy úrban nem érzitek, hogy valójában hogy vagyok jelen, és hogy működik a kegyelem.

A kétely?

Hát, a kétely, az elül rajtatok és bennetek, s olyan nehéz kilépni belőle, hogy nem veszitek észre sem a fényt, sem az irgalmasságot, sem a szeretetet, sem a békét, amely szinte felemelne.

De néha jól érzitek magatokat, mint ahogy szoktátok mondani a saját szavatokkal: „Lehuppanunk, és ott maradunk.” Mint akinek nincs már ereje senkihez és semmihez.

És a kétely így marasztal benneteket.

A tanítványaimnak mit mondottam?

‒ Még mindig nem veszitek észre? Még mindig nem ismeritek fel? Hát miért érzékeny a szívetek?

Ugye, milyen nehéz szavak ezek?

Tőletek is lehet kérdezni:

Hát még mindig nem ismeritek fel? Még mindig nem hiszitek el? Ne legyen érzékeny a szívetek.

És mellette hogy is folytatódik?

Van szemetek, de nem láttok. Van fületek, és nem hallotok. Mert látni, lehet, hogy csak azt lássátok, amit látni szeretnétek, s azt észre is veszitek. Hallani szintén csak azt halljátok meg, amit meg akartok hallani. De hogy valójában a látás és a hallás mit tud nyújtani számotokra e tanítás felismerésében: „Én nem akarok sem kételkedni, sem félelemben és aggodalomban élni.”

Mert tanítványaimnak hogyan mondottam?

‒ Ne aggodalmaskodjatok, hogy csak egy kenyeretek van. Hát már elfelejtettétek, mi történt akkor, mikor öt kenyeret törtem meg közel ötezer embernek, és milyen sok maradékot szedtetek össze?

Ők azonnal válaszoltak szám szerint:

‒ Tizenkettőt.

‒ És mikor hét kenyeret törtem fel négyezer embernek, akkor hány kosár maradékot szedtetek össze?

Boldogan válaszoltak már, hogy:

‒ Hetet!

‒ Akkor miért türelmetlenkedtek? Miért nem ismeritek fel az Én küldetésemet, hogy az Atya küldött felétek és hozzátok?

És ti a jelenben miért nem ismeritek fel, hogy itt vagyok, hogy hagyatkozz Reám, hogy bízz Bennem? Add ki szívedből-lelkedből a fájdalmat, a bánatot, a szomorúságot, a felajánlást, és hagyatkozz Reám. És engedd azt a bizalmat, hogy működjön rajtad és benned, és vezessen ez a bizalom. S akkor nincs ám, hogy: „De…”, „De, ha…” Mert ezt olyan könnyedén mondjátok!

És mellette a másik szó, amit nagyon-nagyon sokszor fölteszitek: „De miért?”

Mi volt a múlt Golgotán, mikor azt mondjátok, hogy: „Én ezt vajon miért kaphattam? És pont én?”

Most pedig azt: „De miért?”

Hogyan és miképpen érzitek akkor a jelenlétem szeretetét?

Hogyan és miképpen fogadod el, hogy itt vagyok?

Hogyan és miképpen mersz nyitott szívvel és lélekkel teljesen komolyan venni az életedet, bízni az életedben, és Rám, Jézus Krisztus Uradra hagyatkozni? S ha ezeket meg tudjátok tenni, akkor nincs helye már az örökös aggodalomnak, az örökös félelemnek és az örökös kételynek.

A tanítványaimnak is csodát adok a küldetésemről a megtapasztalás részében, s mégis ebben a tanításban azon tanakodnak, hogy:

‒ Most csak egy darab kenyerünk van!

De aggodalmaskodtak ‒ akkor már mondhatom, a kicsinyhitűségben, amikor szintén a bárkában vagyunk, s Én, a Mesterük, a ti Jézus Krisztus Uratok, elpihentem, s feltámad a szél, és félelem jön:

‒ Hát, elveszünk! És a Mester mit sem törődik velünk!

Ugye, ezek a szavak is milyen erősek, amelyet ők is a gyarlóságukban, a kétely félelmében könnyedén kimondanak?

És a tanítást, a küldetést, a csodatételt hányszor és hányszor megadtam számukra a felismeréshez és az elfogadáshoz és a változáshoz! Mert a változás, az fontos, hogy jelen legyen.

De a tanításokat megértették. Ha nem is mindjárt, azonnal, de később már megértették, mert abból merítettek erőt akkor, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok, vagyis a Mesterük e földi életből visszatértem, a küldetésemből, az Atyához. És akkor tudták már, hogyan és miképpen cselekedjenek.

És ti, a jelen testvéreim, akik már ennyi sok év alatt, ennyi sok hónap alatt ennyi sok-sok ajándékot, kegyelmet, tanítást, áldást, szeretetet, békét és irgalmasságot kaphattatok a küldetésből és a küldetés szeretetével számotokra. És ha most végignéznék a szívetek rejtekében, lehet, hogy meglepő dolgokat ismernék fel, hogy valójában hova rejtettétek. Mert ha a rejtekekben sincsenek jelen, akkor hol vannak ezek a sok kegyelmi ajándékok?

Hogy (…)4 komolyan venni-e ezeket az ajándékokat, melyeket megtapasztalva megkaphattunk. Mert a kettő nem tud együtt működni. A félelem, a kétely, az aggodalom és a bizalom kegyelme, amelyekben részesültem, amelyben részesülhettünk, amelyet megkaphattunk az évek folyamán a felismeréshez és az elfogadáshoz.

És amíg ezeket nem tudjuk teljesen komolyan venni a tanítás részében, komolyan, biztosan ráhagyatkozni, akkor hogyan várjuk a segítséget, hogyan érezzük a kegyelemnek a működését a jelenlétben, és hogyan ismerjük fel, amely körülvesz bennünket?

És akkor nem azt mondjuk, hogy: „De…” és „Miért?”

Mert a miértben a válasz sokszor ott rejlik, de nem lehet felismerni, nem lehet észrevenni, mert nem azzal a szemmel nézek, és nem azzal a füllel hallgatok, amivel felismerhetem és meghallhatom. Mert látom és hallom, s ami által megerősödöm, s ami által a kegyelem működhet rajtam és bennem, és megadhassa számomra mindazt, ami fontos e mindennapi jelen életben. Mert most a jelenről beszélünk. A múlt tanítása a jelenben ugyanazt tükrözi, mint amit tanítványaimnak adtam, tanítványaimnak mutattam, tanítványaimat tanítottam, hogy megtapasztalják, felismerjék, elfogadják, és a szerint alakítsák ki a hallás és a látás részében az életet a felismeréshez és az elfogadáshoz.

Most a jelenben ezek ugyanúgy itt vannak. Hogy felismerjük-e és elfogadjuk-e, érvényesülünk-e vele, szükségünk van-e rá, és fontos, hogy ez által megtapasztalhassuk, fontos, hogy a kegyelem jelen legyen és működhessen rajtunk és bennünk.

Érezni a szeretet sugarát, a szeretet melegségét, a szeretet ajándékát és a szeretet kegyelmét. Mert megpróbál téged szinte így átölelni, felemelni, melegíteni, világosságot nyújtani, hogy valóban észrevehesd, láthass és hallhass, mert az ajándék a kegyelem működésében csak így lehet biztos számotokra.

És amíg ezeket nem ismeritek fel, nem érzitek és értékelitek, amíg még jelen vannak, hogy: „De…” és „Miért?”, és: „Hogyan cselekedjek? Mit lássak, és mit halljak?”, és „nem vagyok biztos önmagamban, mert hagyok teret, és kicsit lehet, hogy többet a kételynek, a félelemnek és az aggodalomnak”, akkor nem veszem észre mindazt, ami a szeretet fényének melegségét és kegyelmét árassza a felismerés felemelkedéséhez, hogy: „Én is egy testvér vagyok, és a testvérben Hozzád tartozom, Uram, és hiszek és bízom Benned, és ez által tudom elhelyezni önmagamat, felajánlásomat, kérésemet, fohászomat, és nem engedek teret a félelemnek, a kételynek és az aggodalomnak, hogy csak az működjön rajtam és bennem, és az vezessen, mert talán nem a jó út felé vezet, talán nem látom meg a fényt a világosságban, talán nem veszem észre a szeretet-melegséget. És akkor hogyan akarok innen kilépni, s hogyan akarom felismerni, s hogyan szeretném elfogadni, és ezen az úton járni, ami mind-mind ezt nyújtja számunkra?” ‒ ahogy a tanítványaim számára is.

Szinte mondhattam volna azt tanítványaimnak:

‒ Hát miért féltek? Hát mi bajotok van? Az az egy kenyér, az nem adja meg számotokra azt a szükségletet, amelyre szükségetek van, mikor az ötezer ember az öt kenyérből jóllakott? Ahhoz képest hányan vagyunk a bárkában? Könnyű megszámolni.

Szinte a maradék kosarak összeszedése egyenként juthatott belőle egynek. Akkor már bőven van, bőven lehet fogyasztani, táplálkozni és jól élni.

De amíg ezek nincsenek előttetek, ahogy a tanítványaim előtt sem, akkor mindjárt van hely és tér a kétely-, félelem-, aggodalomnak, és megengedjük, hogy működjön rajtunk és bennünk, és szinte nem találom helyemet e jelen világ életében, mert nem tudom észrevenni mindazt, ami a szépséget, a szeretet fényének melegségét tükrözi számomra, számunkra, ami által szinte felemelkedhetek ‒ a kegyelem működése által ‒ a mindennapokban, a mindennapokhoz.

Fontos, hogy ez a tanítás ezt tudja sugallni számotokra, mert a tanítványaimhoz is ez a tanítás, mondhatjuk, azt tükrözte, hogy a tanúságtételben, hát, ismerjétek fel már, hogy a csodákat, amelyeket tettem és teszek előttetek, a küldetésemet tükrözi számotokra, mert az Atya így küldött az Ő gyermekeihez, a testvéreimhez, hogy ők is felismerhessenek, elfogadhassanak, majdan eggyé válhassunk, és ez által ki tudjuk alakítani a mindennapi életünket, és a szeretet fényének kegyelmével élni, megerősödni és felemelkedni.

Ennek reményében áradjon reátok áldásom, töltse be szíveteket, a lelketeket, és mutassa meg mindazt, ami által te egy testvér vagy, te egy gyermek vagy, aki, ha nyitott és képes befogadni ezeket az ajándékokat a kegyelem küldetése révén a szeretettel, akkor megerősödve, felismerve, elfogadva, „Veled haladva, Uram, Jézusom, az élet, a meghívásában, az útpályán”.

Ennek reményében és szeretet fényének melegségével küldöm áldásomat.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

A Szentlélek kegyelme segítsen felismerni a szeretet-fényt, a melegség ajándékát a kegyelemben, hogy átöleljen, felmelegítsen és működhessen rajtatok és bennetek, és szinte érezhessétek ez által a felemelkedést.

 Jelen lévő testvérek:

 Dicsőség Neked, Istenünk!

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.