Mária1:

A mai napon ezt az ünnepi szentmisét, amely az évfordulóra emlékeztet bennünket, hogy 16 éve ezen a napon Jó Jézus Krisztus Urunk kiválasztott a földi ember létemben, jelenlétemben, hogy legyek az Ő szolgája, fogadjam el az Ő kérését, tanítását, és adjam hírül mindazoknak, akik elfogadják.

Így ezt az ünnepi szentmisét szeretném felajánlani elsőként a jelen lévő testvéreim szándékaiért, hisz minden testvéremnek van valaki, valami, amit elhozott szívében, lelkében, amit szeretne elhelyezni Jó Jézus Krisztus Urunk Szentséges Szívéhez.

De a mai napon imádkozunk továbbra is különösképpen azokért a fiataljainkért, akik a mai napon ballagtak, és akik majd a jövő héten ballagnak, hogy az ünnep, az megvan, mindig előbb, és azután jön kicsit a nehezebb részük, a vizsgák, hogy jól tudjanak megállni helyüket a vizsgákon, mert némely diáknak pont ettől függ a továbbtanulása vagy éppen a munkalehetősége. Hisz Jó Jézus Krisztus Urunk tudja, hogy mire várjuk ilyenkor Tőle a segítséget a fiataljainkra.

Imádkozunk a beteg testvéreinkért, akik hozzám fordulnak kéréssel, fohásszal, felajánlással a meghallgatás kegyelme révén.

Imádkozok a segítőimért, a bástyáimért, akik szintén ezt a 16 évet velem együtt elfogadták, és hű testvérként kiálltak Sükösd mellett. Számukra is kérem Jó Jézus Krisztus Urunktól azt a kegyelmet, amire vágyakoznak, amire szükségük van.

A mai nap szeretném még felajánlani Ági testvéremet, aki mindig ezen a napon, már sok-sok éve, itt szokott lenni velem segíteni a házimunkában. Most őt szerdán megműtötték. Átesett a műtéten. Még nagyon gyönge, nagyon fájdalmas betegsége, betegségeiben van. Kérem számára a gyógyító kegyelmet, a megerősödést, hogy mielőbb újra itt lehessen közöttünk.

És minden olyan testvérünkért, akik levélben, telefonon vagy itt, jelenleg fordultak hozzám a felajánlás, kérés révén.

Imádkozunk a határon túl élő magyar testvéreinkért, nem csak itt, az országhatár mellett, hanem a nagyvilágban, és különösképpen, akik valamikor és most is sokat segítettek, hogy ez a kápolna annak idején felépülhessen, Ausztrália, aki a legnagyobb támogatónk volt, de ugyanúgy Amerika, Új-Zéland, és végül itt, a környező országok és Magyarország.

Köszönöm szépen. (…)

Mária:2

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

Jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Mária:

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen az ünnepi napon, akik eljöttetek, hogy velem együtt ünnepeljünk az évforduló ünnepén. Hisz öröm és boldogság járja át a szívemet, hogy sok testvér, aki évről évre kitartott mellettünk Sükösdön, és a mai napon is itt van az öröm-ünnepben.

Sokan, akik a hét hétben végig elkísértek a fájdalom, szenvedés Golgotáján, és kértem a testvéreket, hogy öröm és boldogság ünnepe közeledik, aki teheti, jöjjön el ekkor is.

És boldog vagyok, hogy több testvérem elfogadta a kérést, szívébe zárta, és eljött.

De sokan vannak, akik szintén elfogadták a kérést, de ma még sincsenek itt közöttünk, mert más közbejött. Hisz tudjuk, mint ahogy most nézzük az író-gyűjtő szolgát, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk úgy nevezett, ő nem más, mint Lajos testvérünk3, aki szintén, még betegen is mindig itt volt közöttünk, de ma a lánya ballagott. És ezért szomorúan, de mondta, hogy:

— Én most nem tudom, hogy valamikor ide érhetek-e, vagy nem. Lélekkel itt leszek, és minden gondolatommal, mint ott, a családnál.

S próbáltam számára elmondani:

— Igen, Lajos testvérem, de tudod, Jó Jézus Krisztus Urunk azt mondotta, még a kezdetekben, a tanításában, hogy a család épp ilyen fontos, mint mikor itt együtt vagyunk és imádkozunk.

Ezért hát azon testvéreim részére, akik ma nincsenek közöttünk, csak lélekben, telefonon megerősítettek, hogy: „Ide gondolunk lélekkel, szívvel, gondolatainkkal, veled leszünk, elkísérünk az öröm-ünnepen is. De ma most nem lehetünk itt, hisz más feladataink is vannak.”

Én őket épp oly szeretettel fogadtam el szívemben, lelkemmel, épp oly szeretettel viszem most együtt veletek Jó Jézus Krisztus Urunkhoz e öröm-ünnepben, hogy ők is érezzék ott, ahol vannak Jó Jézus Krisztus Urunknak szeretetének kegyelmét, örömét és fényét a boldogságban, hisz még a boldogságban élünk, és a boldogságban érezzük magunkat, hisz tudjuk, nem régen volt Húsvét, a Feltámadás hajnala, az öröme. 13-án4, mikor köszöntöttem a testvéreket ebben az örömben, mindenki azt mondotta utána számomra, hogy: „Valahogy most más volt ez a 13-ai ünnep azért, mert lehetett látni még mindig rajtad, hogy átélted a Feltámadás örömének, kegyelmének élményét. Ezt az élményt szeretted volna nekünk átadni, megosztani. Mi is erőt merítettünk belőle, mi is megnyitottuk szívünket, hogy befogadhassuk e csodálatos szeretet-kegyelmet, ami révén bizonyosságot nyerhettünk, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk meghalt érettünk a Kereszten, eltemették. De fel is támadt e sírból, a halálból, mert az Élet erősebb a halálnál.”5

Talán ma is vannak itt olyan testvéreink, akik talán nem régen búcsúztattak el valakit a szeretteik között, és azt mondják: „Milyen nehéz az élet, mert eltávozott, és elment. Már nem látjuk, nem halljuk a hangját, és nehéz az élet.”

Az ilyen testvéreim részére sokszor elmondottam már:

Gondoljunk Jó Jézus Krisztus Urunkra. Hisz a tanítványai is szomorúak lettek, hisz azt hitték, hogy soha többé nem találkoznak Vele. De mikor Ő a halálból feltámadt, és a zárt ajtókon megjelent, öröm és boldogság járta át a szívüket.6

De tudjuk, hogy Tamás nem volt jelen a többi tanítvánnyal, mikor az ő Mesterük meglátogatta őket. És azt mondotta:

— Majd akkor hiszem, ha érezhetem ujjaimmal a Sebhelyeit, hogy feltámadt a Mester.7

A Mester feltámadt, és ismét meglátogatta őket. És mikor látta, hogy a Tamás már jelen van, így szólt számára:

— Jöjj, tanítványom, Tamás, érintsd Sebhelyeimet ujjhegyeiddel.

Ő érintette, és boldogság járta át az ő szívét és az ő lelkét, és így szólt:

— Uram, mily boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam, hogy valóban Te vagy és feltámadtál, és itt vagy közöttünk!

De erre Jó Jézus Krisztus Urunk is, a Mester megválaszolt számára:

— Igen, Tamás, te most boldog vagy. De mily boldogok azok, akik nem látnak, nem hallanak, nem érintettek, és mégis hisznek Bennem, és követnek!8

A testvéreim részére, akik a szeretteiktől búcsúztak, talán ebben az esztendőben, vagy éppen ezen a héten, vagy az elmúlt héten, számukra is azt kell mondani, hogy nem látjátok, nem halljátok, nem érinthetitek, de a szívetekben bennetek él a szeretete, az öröme, a mosolya, a hangja. S ilyenkor ebből kell erőt meríteni, tovább kell lépni, és élni az életet. Élni azt az életet, amelyre meghívottak lettünk, és a meghívásban, hogy együtt menjünk Hozzád, Jó Jézus Krisztus Urunk, aki ölelésre tártad a Te Karjaidat, és így várod mindazokat, akik hiszünk és bízunk Benned, és követünk Téged. Felismertünk, elfogadtuk a kérést, elfogadtuk, hogy hű testvéreid legyünk, felvesszük minden nap a keresztet, és így haladunk a mindennapi élet-útpályánkon. Mert hisszük, érezzük a Te jelenlétedet, a Te szeretetedet, a Te simogatásodat a mi saját szívünkben, a mi saját lelkünkben, ahogy felemeltél bennünket az út porából, mert szükséged volt reánk, az egyszerű testvérre, és meghívtál. A meghívást nem csak én, hanem akik itt vagytok, ti is igent mondtatok. Talán nem úgy, ahogy én, hanem a más formájában, másképpen. Hisz minden testvért talán másképpen szólít meg, egyenként. De az nem azt jelenti, hogy Ő nem szeret vagy Ő nem vár bennünket. Ő ugyanúgy ölelésre tárja Karjait, és úgy várja az Ő testvéreit, hogy menjünk Feléje és Hozzája, és Vele együtt éljük életünk útpályáján a mindennapi életet a nehézségekben, a fájdalomban, a bánatban, a szomorúságban. Ezt sokan ismerik és elfogadják, és szívükbe zárják. De ez mellett a szívben helyet kell hagyni az örömnek, a boldogságnak, a szeretetnek, a békének és a mérhetetlen, nagy kegyelemnek, amely ismét erőt adhat mindahhoz, ami előtt állunk, és ami vár reánk. És könnyebben tudjuk átélni életünk mindennapjait, ha érezzük a szeretetet szívünkben, lelkünkben, és így indulunk el az úton.

Ahogy most én is elindulok veletek együtt örömmel, szeretettel és békével Jó Jézus Krisztus Urunkhoz, aki már ölelésre tárta az Ő Karjait, és így várja mindazokat, akik hiszünk Benne és Hozzá tartozunk, elfogadtuk, hogy mi is testvérei lehessünk az Isteni Második Személynek, Jó Jézus Krisztus Urunknak.

„Indulj az úton, előre nézz…”9

A mai napon az évfordulóra jöttünk össze, ahogy már a kápolnában szóltam is a testvérekhez. Ezen az egy napon, amikor nem a zarándoktestvérek foglalják el itt, elöl a helyet, hanem a testvéreim, a családtagok, a segítők és a bástyák. Hisz egész évben ők segítenek, szolgálnak, hisz szolgálatot tettek, és vállalták, hogy mellettem segítenek a zarándoktestvéreknek, bármilyen problémájuk, kérésük, felajánlásuk van, amikor nem tudtak nekem, hanem valakit megkértek, szólni, hogy imádkozzunk a felajánlásért, a kérésért és a fohászért. És így most, ezen az egy napon a segítők…

Szeretném látni: Anna…?

Kádár Györgyné Anna:

Itt vagyok.

Mária:

Mindenkit most ellenőrzők. Addig nincs térdelés. Reile itt van. Juliska? Itt van. Anyókám…?? Itt van. És a Zsóka?

Lovák Istvánné Éva:

Az is itt van.

Mária:

Jó. A segítőket megnézem, mert most itt nem mehetsz ki. Előre mondom. Tavaly kimentél. Úgy, hogy az idén, ha kimész, jövőre nem jöhetsz be, ha megéred. Tessék velem együtt itt lenni! Jó? Mindenki.10 Egyedül a Gyuri mehet ki. De akinek, mert fáj a lába, és hogy ha már bedagadt neki, és hogy ha nem bírja már tartani, mert nem szabad neki sokat lógatni, egyedül őneki adok engedélyt. Többiek (…)

Hogy örömben, hogy ha hosszú is, mert már szólt délelőtt, hogy remélem, nem kell ott sok óráig…

Takács Zoltán:

Nem 16 óráig.

Lovák Istvánné Éva:

Más is megkérdezte, hogy én megbeszéltem az Úrral? Mondom: én? Nem gondolom, hogy nekem elmondja az Úr, hogy mikor lesz vége.

Mária:

Majd meglássuk. Nem tudom, mennyit fog a 16 évből összefoglalni, adni, hogy mi lesz benne — mi felkészülünk örömmel és szeretettel, és várjuk Jó Jézus Krisztus Urunknak a jelenlétét, hisz itt van már, már régóta érzem az Ő jelenlétét, de most úgy a jelenlétét: a közelségét, amikor már a jelenési pillanata érkezik. Így ezért most mindenkit még egyszer nagy szeretettel köszöntök, és sok testvért, akinek az arca azért volt öröm számomra, mert a fájdalomban is itt voltatok, és hogy most eljöttetek, hogy az örömben is itt legyetek. Köszönöm mindenkinek még egyszer!

Többen is a jelenlévők közül:

Mi köszönjük! Mi köszönjük, hogy itt lehetünk!

Mária:

Várunk.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Énekkel kezdjük: „Ó, Szentháromság Egy Isten…”11

Jelen van a Fény. És a Fény közeledik felém. Olyan erős a Fénye!

A Fényben egy Gömb a szivárvány színeivel, s megjelenik egy Száj, mely mozog.12

És én félek Tőle.

— Megszabadultál a bűneidtől, (…)13

Ki mondja ezt nekem?!

És nem látom!

És félek Tőle!

És ahogy jött, úgy elment.

És csak sírok.14

Nem tudom, mi ez. Nem tudom, mi történt velem.

S már azt érzem, hogy ráznak fel:

— Miért sírsz? — messziről hallom ezt a hangokat.

— Történt veled valami? Mondjad már! — így szólnak hozzám.

Nem tudok beszélni mindjárt.15

Megpróbálom elmondani, de nem bírom.

— Egy Fényt láttam, ami jött felém. S megij… Megijedtem tőle! S utána egy Gömb jött a Fény kialakulásában. Színes volt, mint a szivárványnak a színei. És egy Száj, amely megjelent benne, és mozgott, mint aki beszél. És Hang is volt. De hogy ki szólt, azt nem tudom. Nem tudom elmondani, hogy ki szólt hozzám.

Erre ismét faggatnak:

— Mondjad már! Miért nem akarod elmondani nekünk?

Nem értik. Nagyon nehéz beszélni róla.

— Azt mondta ez a Hang: megszabadultam a bűneimtől, (…). De hogy ki mondta, azt nem tudom. Nem láttam mást, ne kérdezzétek. Ennyi volt. Nem tudok semmit mondani többet.16

Haza érve a házhoz, nincs kedvem beszélni, semmit sem mondani. De ekkor elmondják a férjemnek:

— Mari valamit látott és hallott!

Ő rám néz, és így szól:

— Pont te kellettél?! Pont neked?!

— De én nem akartam!!17 Nem én kértem magamnak, higgyétek el! S azt se tudom megmondani, lényegében mi akar ez lenni, amit mondtam, azt láttam, semmi mást nem tudok mondani.18

Csak erőltet a sírás. Azt nem tudom, hogy miért érzem így magam.19

Másnap nem történik semmi.

Eltelik még egy nap, és semmi.

És már ismét úgy érzem, önmagam vagyok. Próbálom elhessegetni magamtól mindazt, amit láttam, mindazt, amit hallottam.

De miért láttam?

Miért hallottam?

Ez is megjelenik bennem, felmerül bennem, és nem értem rá a megfelelő választ.

Majdnem két hét is eltelik, és semmi nem történik.

És akkor jött a másik hónap eleje. 8-a van20, és ismét itt a Fény. De most már nem félek annyira. Jelen van a félelem, de talán már nem érzem annyira a félelmet, mint előtte.

De azért én inkább hátrább mennék, hogy ne, ne jöjjön ennyire közel hozzám!

Ismét itt a Gömb a szivárvány színeivel. Jelen van a Száj, amely ismét mozog. És hallom a Hangot, folytatva a múltkorit:

— Hinni és bízni kell.

De ki mondja nekem ezt, hogy hinni és bízni?

És ismét nem tudom, ki szólt hozzám.

De miért pont nekem?

Nem tudom, mitévő legyek.

Azt mondják, beszélni kell róla.

De mit mondjak, mikor én magam sem értem? Én sem tudom elmondani, amit átéltem, amit láttam, ahogy szólt ez a Hang felém. De hogy ki van a Hang mögött, azt nem tudom.

Már lassan egy hónapja, hogy többször és többször megjelent a Fény, a Gömb a színes világában, a Száj, amely mindig újabbakat mondott, hogy:

— Nincs jelen a béke a megbocsájtásában, hisz a gyűlölet foglalja el a helyet.

22-e21 este, amikor azon gondolkodom, valahogy most már tudni kellene, ki az, aki szól hozzám. De miért csak így látom, hogy egy Szájat a Fényben, s ebben a Gömbben?

De nem érzem magam olyan bátornak és erősnek, hogy megkérdezzem.

De többen így szólnak felém a családtagok, és akik ott voltak, mikor ez velem először történt:

— Kérdezd már meg, ki az, aki szól hozzád!

De nem merem. Nem merem megkérdezni.

És most már a gondolataimban is többször benne van: meg kellene kérdezni.

De érzem magam ilyen erősnek, hogy én fel merjek tenni egy kérdést?

S így gondolkodom és mondom magamban:

Bármikor jön ez a Hang a Fényben és a Gömbben, legyen mindig a tudatomban, hogy meg akarom kérdezni, hogy ki szól hozzám. Erősítem és bátorítom magam. Vegyek erőt magamon, és merjem megkérdezni. Hisz mindenfélét mondtak, hogy ki szólhat hozzám. De nem értik. Ez olyan jó érzés! Mert hogy sírok. De ez a könny, ez más! De nem tudom elmondani, miért más. Valami más zajlik le bennem itt. Nem tudom elmondani!

És ismét jön a Fény!

A szép Fény!

Nem félek.

Csak egy kicsit, csak egy kicsit. De erőt veszek.

Íme, itt a Gömb a szivárvány színeivel.

S nem jön a Száj!

Várom.

És nem jön.

Nem alakul ki a Gömbben.

És a Hangot sem hallom.

Miért jön felém ez a Fény?!

S mit akar tőlem?

És most hol van a Száj? És hol van a Hang, amely szólott hozzám?

— Szeretném tudni, ki vagy? És miért pont hozzám szóltál? Már azt hiszik, hogy nem vagyok rendes!22 Bocsáss meg nekem! Bátorkodtam megkérdezni. Nem is tudom, hogy szabad-e fölnéznem. Hisz Te vagy Jézus Krisztus!

Lehajtom fejem, nem merek fölnézni.

— Igen, felemelem tekintetemet, ahogy kéred, és én nézzelek meg Téged. Te szóltál hozzám e csodálatos Hangon, amit hallottam? És miért így jöttél felém akkor, hogy csak a Fényt láttam, a Fényben ez a Gömb, amely a szivárvány színeit tükrözte? Ez a Földünk? És a Földünkön ilyen színek vannak? Igen? Nagyon szép, ahogy megnéztem. Elfogadom. Köszönöm.

És ismét elment. Elment a Fénnyel.

— Elment!

Kérdezik tőlem, hogy:

— Ki ment el? Miért mondod? Nem ment el senki, mindenki itt van.

— Nem, a Fényben. A Fényben a mi Jó Jézusunk volt benne. Ő szólt hozzám!

Kérdezik tőlem:

— Biztos vagy benne?

— Én Őt láttam! Ő szólt hozzám! Higgyétek el!

Mindenféle tanáccsal ellátnak, hogy mit tegyek, hogyan cselekedjek. Egyik azt mondja:

— Miért nem szenteled meg? Mert ez a gonosz! A gonosz jött hozzád!

A másik:

— Vedd kezedbe a rózsafüzért! Vidd azt is magaddal! És mutasd meg Neki! S kérdezd Tőle, miért pont hozzád jött? Mit akar tőled?

Olyan sok volt a kérdés, a tanács, amit adtak, amire nem tudtam, hogy mit kell mondani!

Ismét jön a Fény, és jön benne, a Fényben: Jézusom! Fehér ruhában, dereka felövezve, mezítláb. A haja vállig ér. A színe? Mintha gesztenyebarna lenne, olyan sötétebb színben, hullámos. És a Szeme, az is sötét. De nem tudom megmondani, barna vagy már átment a fekete színbe, hisz oly erős a Fény!

Milyen szép, ahogy jön felém!

Jaj, el ne felejtsem, amit rám parancsoltak! Vegyem a rózsafüzért a kezembe.

Hol is van?

Meg a szenteltvíz!

S mutatom Neki a rózsafüzért, és a szenteltvízzel megöntözöm.

S nem tűnt el!!

Mosolyog!

Nem tűnik el, és mosolyog!

Akkor biztos, nem a gonosz!

De nem merem kimondani, hisz azt mondták nekem.

— Én vagyok, Jézus Krisztus Urad, aki kiválasztottalak, mert szükségem van reád, hogy taníthassalak, és majd a tanítást átadhassad.

— Köszönöm. Köszönöm! Köszönöm!

És ez a Fény ismét itt hagyott. Elment.

S próbálom elmondani, akik körülöttem vannak.

— Kivel beszéltél?

Ismételten elmondom nekik:

— Ez a mi Jézusunk! Őt láttam ismételten. Ő szólt hozzám a Fényben. De már láttam a ruháját! Olyan szép, fehér ruhája van Neki! A dereka ilyen arany övvel megkötve. A haja középütt választott, vállig érő, hullámos. Ilyen gyönge hullámok. Olyan szép, lágy. Én elfogadtam, amit mondtatok. Itt van, lássátok, nálam a rózsafüzér és a szenteltvíz. Megmutattam Neki. Meg is locsoltam a szenteltvízből! S nem ment el, csak mosolygott, mint aki kinevet!

— S mit szólt rá? — kérdezik.

— Arra nem szólt semmit akkor, csak azt mondta, hogy Ő választott ki, hogy tanítson.

— Téged?! Miért kell téged tanítani?!

— Azt én nem tudom, de ezt mondta. És már nincs bennem a félelem, már elment. Bárcsak jönne újra ez a Fény! Bárcsak láthatnám újra! Olyan szép volt! Ti ezt nem tudjátok elképzelni. Olyan nyugalom, olyan béke, olyan, mintha szeretetben úsznék. Nem tudom elmondani azt úgy szavakkal, amit én ott érzek, átélek, elfogadok. Nem tudom. De nagyon-nagyon szép és jó! És kegyelmes. Olyan, mintha simogatna valami. De nem látom, de mégis úgy érzem. Jó érzés.

És jön felém ismételten a Fény, ez a csodálatos, ezüstös, erős Fény!

És ismét a Fényben jön felém valaki. És ahogy közeledik, most már látom, és már nem félek. Ő az én Jézusom! A szép ruhában, a mosollyal, és így szól:

— Szükségem van rád, hogy taníthassalak.

De mit akar tanítani, nem tudom, nem merem kimondani.

— Mondd el az embereknek a testvéreimben, hogy hinni és bízni kell. Élni kell a megbocsájtást. Szeretetben kell lenni és élni. Elfogadni egymást, és szeretni egymást. Ne engedjük, hogy a gyűlölet elhatalmaskodjék a szívünkben, mert a tanítást csak így lehet megérteni. A tanítást, amellyel tanítalak.

— Ó, köszönöm, Drága, Jó Jézusom! Te vagy e csodában, e Fényben! Ez a szeretet, amely mintha simogatna, felemelne! Nem is tudom, hogy tudom elmondani mindazt, mit kértél tőlem. Ó, köszönöm, hogy ismét láthattalak! Köszönöm, hogy ismét szóltál. Köszönöm.

És távolodik a Fény. És már nem látom.

— Tanítani fog engem, azt mondta, mert fontos, hogy tanuljak. És Ő lesz az én Tanítóm, ezt mondta nekem. De hogy miről, azt nem tudom. És azt sem, hogy mikor vagy hogyan. Azt sem tudom. És jelen a Fény, amely átölelt, amely felmelegített, és úgy érzem, mintha a kezem is fogva lenne. És imádkozzak másokra, akik elfogadják.

A hír elindult. És jöttek. És ahogy megjöttek, csak maguk között így mondták:

— Elmegyünk, hogy beálljunk.23

De hogy még mi legyen, azzal nem törődtek.

— De mire álltok be? — kérdezték tőlük.

— Azt nem tudjuk, csak oda megyünk, többen is beállnak, mink is beállunk — maguk között csak így beszéltek.

— És eldűlünk. Vannak, akik elfognak. Vannak, akik elesnek — maguk között így beszélnek.

És senki nem érti, hogy valójában most mi van.

Éjszaka van. Ahogy mondani szokták maguk között, ilyenkor minden rendes ember alszik. Én is alszom. De mégis beszélek, hisz tanításom van.24 Körbeülnek és figyelnek. Elkezdik számolni:

— Ötfélét kapott! Holnap elmondom! Mert tanúi voltunk, ahogy Mari tanult.

De ezt nem lehet elmondani.

Nem értették, hogy miért.

Hisz másnap, mikor összejöttek, ha nehezen is, de ezt a pár szó tanítást, amit többször elismételtem, elmondtam, hogy a tanításban fel kell ismerni a Szentírás szavait, a Szentírás szerint kell együtt lenni, ahogy a tanítványok elfogadták az ő Mesterüktől a tanítást. Úgy kell figyelni nekem is a tanításra, és ismételni a tanítást, így jobban megmarad bennem, hogy át tudjam adni, akik eljönnek.

De volt olyan tanítás, amikor ismét tanulok, és mondom. És ismét nagyon figyelnek:

— Hát, ha most nem hangzott el, hogy nem szabad elmondani, akkor elmondom.

Jézus Krisztus Urunk:

Ismételten összejöttetek. Kiválasztott Mária szolga így szólt:

— No, testvér, akkor mondd el, miről tanultunk az éjszaka?

— Hát… Hát… Hát nem tudom! Pedig úgy megjegyeztem! S most nem tudok semmit elmondani. Pedig tudom, mert megszámoltam, hogy ötféle volt, és mégse tudom elmondani.

Talán azért, mert nem neked kellett volna elmondani. Ezért hát nem maradt meg bennetek semmi. Ti örülhettetek, hogy tanúi voltatok a tanulásnak, s mindannak, ami előttetek zajlott. Hisz mikor egyre többen és többen, a segítők is, a családtagok is összejöttetek, akkor hányszor és hányszor vártátok, hogy mi is lesz most? Szól-e hozzátok? Hisz úgy éreztétek, a kis szürke egér, aki megbújt a testvér25 háta mögött:

— Szóljál! Szóljál!

— Szólok én!! Én tudok beszélni!! Én nem félek semmitől!! Hála Istennek, szókincsem is van!

És így ő kiállt, és elmondta. Többször és többször.

Szolgám valóban megbújt mögötte, hisz nem tudta, hogyan is mondja el mindazt, amit átélt, amit tanult a tanításból. De nektek, mikor kevesebben összejöttetek, hisz akkor majdnem minden nap itt voltatok. Nem törődtetek a munkával! Nem törődtetek az éjszakákkal! Mert volt olyan, mikor a kakas hangját itt hallottátok! De jöttetek, mert szinte, mint aki ki van éhezve, hallani akartátok, hogy:

— Ma miről lesz a tanítás? Ma miről tanul a Mari?

De Én, Jézus Krisztus Uratok néha megvárakoztattalak benneteket, és már úgy éreztétek, talán ma nem lesz semmi.

—Elindulunk, hát eddig itt voltunk, énekeltünk, imádkoztunk, beálltunk — hisz ekkor így beszéltetek. — Akkor elmegyünk.

Sokszor nem értetek ki az utca-ajtóhoz, úgy rohantatok vissza, nehogy egy szóról is lemaradjatok!

— Gyertek! Gyertek! Mari elesett!! Eldőlt!! Biztos, jön az Úr! És tanítást ad! Gyertek vissza!! — így kiabáltatok egymásnak.

És úgy jöttetek vissza! Nem néztétek, hány óra. Nem néztétek, hogy: „Fáradtak vagyunk.”

Igen?

— Most hallani akarjuk, Uram, a Te tanításodat.

A tanítást, amelyet nem e szavakkal mondotta. Hisz emlékezzetek vissza. Hogy is szólt hozzátok testvérem?

— Pateri, popoli, pateri… (…)26

Erre mi volt a válasz?

— Uram, nem illik társaságban sugdolózni!

Volt ilyen testvér is köztetek.

Akkor szolgám hangosabban beszélt, nem halkan. Már nem sugdolózva. Akkor már mondotta:

— Pateri, popoli, pateri!

S ekkor rájött, hogy:

— Talán ez nem is nekünk szól. De nem baj, boldogok vagyunk, hogy itt lehettünk. Boldogok vagyunk, hogy hallhattuk. Boldogok vagyunk, hogy nevethettünk.

Hisz akkor a szeretetet árasztottam, a szeretetet tanítottam, a szeretetre vezettelek benneteket, hisz a kezdetek erről szóltak.

Úgy-e, emlékeztek, ti, akik ma is itt vagytok, hogy boldogan átöleltétek egymást, hogy:

— Újra itt vagyunk! Együtt vagyunk! Nem baj, ha sükösdistának neveznek bennünket, de nekünk már mintha az otthonunk lenne! És jól érezzük magunkat!

Öröm és boldogság járta át a ti jelenléteteket e megtapasztalás-tanításban, a tanítás révén.

S akkor egyre többen és többen azért jöttetek, hogy valóban érezzétek a kegyelmet. Azt a kegyelmet, amely a gyógyító kegyelem révén lett jelen számotokra. Hisz kiválasztott Mária szolgámnak e karizmát ajándékul adtam, hogy így erőt, gyógyulást, kegyelmet és szeretetet fogadjatok el, és szívetekbe zárva, megerősödve a felismeréshez.

És akkor egyre többen és többen jöttetek, mert szükségetek volt erre az erőre, ahogy mondottátok:

— Nem tudom, hogy mi, de valami.

Többen többféleképpen mondottátok. Volt, aki azt mondta:

— Én ellazultam.

Volt, aki azt mondta:

— Én gyöngévé váltam.

Volt, aki azt mondta:

— Engem, mintha áram rázott volna meg.

Mindenki másképp élte meg, és másképp fogadta el e karizmának ajándékát a gyógyító kegyelemmel.

E gyógyító kegyelem, amely jelen van ismételten, de már nem úgy, mint annak idején. Hisz annak idején így imádkozott szolgám először, egyesével, így, elmondotta felettetek az imát:

— Jézus nevében átadom neked azt a gyógyító kenetet, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt feléd, mert te Jézus Krisztus testvére vagy. És Szent Sebeiben meggyógyulsz vagy meggyógyultál. Én felajánllak Jézus Krisztus Szentséges Szívéhez, és tudom, hogy a legjobb helyre kerülve szeretettel és türelemmel várjuk a gyógyító kegyelem ajándék-áldásodat.

Utána alakult ki a kettesével való imádkozás. Akkor már többen megosztották:

— Nekem kevesebb jut, mert már kettőre imádkozik!

De ugyanúgy, mikor a két testvérre tette szolgám a kezét, akkor is elmondotta nyitottan, őszintén és szeretettel az imát, amelyet az imént hallottatok, hisz nem ismételem ismételten Önmagam. De hogy érezzétek és megtapasztaljátok a jelenlétem, Fényem sugarát, szeretetének kegyelmét, hogy a gyógyító kegyelemben, ha nyitott vagy, hogy tudod elfogadni, és hogyan zárod be szívedbe, lelkedbe.

Majdan még többen jöttetek, és az este kevés volt arra, hogy mindenkihez így oda jusson. S ekkor kiválasztott szolgámat kértem, hogy lehet a közös imában is imádkozni, kitárja felétek kezét, és érezzétek a Fénynek sugarát, érezzétek, ahogy árad felétek.

Na, ugyanúgy ezen a helyen, kik itt ültek, azok még olyan elfogadva elfogadták.

De akik már erre ültek, és mondhassuk, itt a hátsó részben, azok így gondolkoztak:

— Hát, ott már mindenki elveszi előlem a kegyelmet! Akkor én mit kapok?!

Többen voltak így, akik szóltak.

Erre kértem szolgámat, e helyről álljon föl, és mondja hangosan az imát:

— Jézus nevében átadom nektek azt a gyógyító kegyelmet, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt felétek, mert ti mind Jézus Krisztus testvérei vagytok, és Szent Sebeiben meggyógyultok vagy meggyógyultatok. Kérlek, fogadd el tőlem felajánló testvéreimet, akiket elhelyezek a Te Szentséges Szívedbe. És tudom, hogy testvéreim most a legjobb helyre kerülve.

És ahogy szolgám itt a kezével imádkozva adta felétek áldásomat — most is szabad elesni, de most van támlátok, ami megtart benneteket. Akkor nem! És potyogtatok szépen lefele.

Erre, vannak testvérek, így néz, szörnyülködve:

— Én, Uram, hiszek! Én nem akarok elesni! Én nem! Szinte olyan, mint egy csatatér.

Többen és többen ekkor rádöbbentek, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok, ha egyesével adom reátok áldásomat a gyógyító kenetben, épp úgy lehet érezni, mintha még egy testvérnek adom, és ha ismételten nektek is árasztom.

Hisz ha erről szólna az Én jelenlétem és az Én tanításom, ahogy a kezdetben megéltétek, elfogadtátok és tanúi voltatok, és tanúi vagytok a mai nap ünnepben, akkor megértettétek, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok nem csak egy testvért tudok Szívemhez ölelni, egy testvérnek adni gyógyító kegyelmet, egy testvérnek elfogadni felajánló imáját a kérésben. Hisz tudjátok, hogy a világban sokan és sokan fordulnak és kérik az Én Szentséges Szívem felajánlásához önmagukat. Kérik a segítséget, a türelmet, a békét, a gyógyulást, a munkát, és sorolhatnék sok mindent. És ha sokan így gondolkodnának, ahogy ti a kezdetben, akkor csak azt hinnék: „Csak akkor jó, ha én részesülök itt, elöl belőle, és ott hátul már nekem nem jut belőle.”

Igen, ez a kezdet.

De az ünnep megemlékezésében már a mai napban másképp értékelitek. A tanításokból most már megértettétek, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok a jelenlétemben hogyan hajoltam le értetek, így, az út porába, ahogy megláttalak:

Ni-ni, egy apró fény a porban. Ez egy testvérem. Én lehajolok érte, és felemelem, mert szükségem van reá. Felemelem, és erőt adok. A szeretet kegyelmével átölelem, felmelegítem.

„És ha bizonyosságot nyertünk, hogy valójában ki az, aki lehajol hozzánk, ki az, aki felemel, ki az, aki átölel, akkor el tudom fogadni a kezdet tanítását.”

Hisz az nem baj, hogy a kezdetben néha így éltétek meg az együttlétet.

De nem csak így voltatok jelen, hanem együtt tudtatok imádkozni, szinte együtt dobbant a szívetek egymásért, mikor valamelyik testvérnek valami problémája volt, bánata, fájdalma vagy szomorúsága, ha eljött erre a helyre. Hisz a kezdetben sokat itt voltatok együtt. És most is azt mondjátok, hogy:

— Itt más, valahogy más varázs ölel át bennünket.

És ha eljöttél, és térdre ereszkedtél — Én e szavakkal mondom, de ti néha úgy mondtátok:

— Szinte térdre rogytam, Uram, könnyeimmel, fájdalmammal és bánatommal, mert nagy az én fájdalmam, nagy az én bánatom!

S megkérdezik tőled:

— Miért sírsz? Miért vagy ilyen szomorú?

S milyen jó érzés, úgy-e, amikor valaki együtt érez a másikkal? És kéritek:

— Úgy-e, testvéreim, imádkoztok velem? Imádkoztok az én problémámra? Imádkoztok, hogy az a Jó Jézus segítsen.

És az a Jó Jézus meghallgatott, és segített.

Sokszor és sokszor megtapasztaltátok a kezdetekben, ahogy most, a jelenben is. Ahogy a kezdeteket adta számotokra a tanítás révén. Amikor nem volt olyan fájdalom, nem volt olyan bánat, nem volt olyan szomorúság, amit meg ne osztottatok e csodálatos helyen, ahol éreztétek:

— Igen, Uram, Te jelen vagy! Te meghallgatsz! Te segítséget nyújtasz! Mert tudom, hogy vannak testvérek, akik őszintén és szívből imádkoznak.

És úgy-e, milyen szép ez a visszaemlékezés az örömben és a megtapasztalásban?

Lehet, hogy jelen vannak most a könnyek, mert könnyek nélkül talán nem tudod úgy megérteni, átélni, visszaemlékezni, mert érzed, most is, annak a szeretetnek a varázsát, amely akkor átölelt, amely akkor felemelt, amely akkor csak azt mondta, így a kezedet a vállára helyezve bármely testvérnek:

— Ne sírj! Ne szomorkodj! Nézd, mennyien vagyunk, imádkozunk, együtt érzünk, és biztos, lesz segítség.

És ez a segítség eljött. Ez a segítség megérkezett. Ez a segítség felemelt, és erőt adott.

S azóta is.

Néha azt mondjátok:

— Nem tudok elég hálás lenni e csodálatos helyért, ezért a helyért, ahol térdre rogytunk, ahol megnyitottuk szívünket a Jó Jézushoz. És az a Jó Jézus meghallgatott, és segítséget nyújtott számunkra a mindennapokban, a felemelésben.

De a kezdetben nem csak erről szólt a jelenlétetek, a tanításotok, hanem arról is, mikor összefogott kézzel imádkozni tanultunk, egy egész estében. Csak akkor még e elkészített emlékoltár nem e helyen állt, hanem középütt. És ahogy ott ültetek, összefogott kézzel, azt mondottam: Ma megtanulunk imádkozni.

S mindenki nézett:

— Imádkozni? Hát, tudunk mi imádkozni! Nagyon jól.

Többen nem csak gondolták, hanem ki is mondták.

Ekkor kértem, hogy kezdjük el a legfontosabb imát, amit Én tanítványaimmal imádkoztam, és amit most veletek imádkozom, kik együtt vagytok.27

És kértelek, hogy mondjuk el:

Mi Atyánk…

De most ne úgy, ahogy most imádkoztok a jelenben, hanem tegyétek úgy, ahogy akkor.

Hogy is volt?

„Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy!

Szenteltessék meg a Te Neved!

Jöjjön el e Te Országod…”28

Ez nem ima!

Ez hadarás.

Emlékezetes?

Akkor ismételten:

„Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy!…”29

Ez sem ima, hisz elalszotok közte, míg egyik szót a másik után kimondjátok.

Akkor volt olyan, hogy egy kicsit gyors, egy kicsit lassú. De ez sem felelt meg.

A végén mit mondottam számotokra, három óra elteltével?

Most már elfogadható.

Most ezt az elfogadható, őszinte, szívből jövő imát kérem tőletek, ahogy akkor mondottam, mintha egy száj mondaná. Nem lóg ki senki. Mindenki megpróbál egyformán mondani.

Jelen lévő testvérek:

„Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy!

Szenteltessék meg a Te Neved!

Jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek.

És ne engedj minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen.”

Jézus Krisztus Urunk:

Mikor ez az ima így ment már, akkor mondottam számotokra:

Látom, szinte már belefáradtatok. Most már, nem azt mondom, hogy teljesen jó, de már elfogadható. Hisz most valóban egy száj mondotta az imát.

Erre szeretnélek most is kérni benneteket e Ünnep emlékében a jelenről, hogy most sem árt néha figyelni egymásra, hogy egy száj mondja az összejövő estéken az imát. Ne akarjon senki kitűnni, ne akarja senki előre vagy hátrább mondani, vontatottan vagy sietve, hanem próbáljátok. Hisz már egyszer így megtanultuk, Együtt, három óra révén az imát. Akkor éljen bennetek ez a megtanított ima, és próbáljátok így imádkozni. Hisz akkor elmondottam számotokra, hogy minden szónak mondanivalója van. Hisz azt mondjátok: „Mi Atyánk”. És ez kinek szól?

Aki a Mennyben van, az Atya. Hisz az Atya mindenkié! Mert Mi mind a Gyermekei vagyunk.

„Szenteltessék meg a Te Neved.”

Szenteltessék meg!

De Szent az Ő Neve!

És ezt a Szent nevet adja nektek is az átélt imában.

Majdan mondjátok: „Jöjjön el a Te Országod!”

Az Ő Országa itt van! Eljött már közétek!

De hogyan élitek meg?

Hogyan értékelitek?

És hogyan vagytok jelen e Országban?

Majdan mondjátok: „Legyen meg a Te akaratod.”

Ezt most komolyan is gondoljátok, vagy csak mondjátok az ima révén?

Hogy nyitottak vagytok?

Reá hagyatkoztok?

Hogy legyen meg valóban az Ő akarata rajtunk és bennünk!

Emlékeztek a tanítás szavaira, emlékeztek mindarra, aminek tanúi voltatok, hisz akkor azt mondottam számotokra, hogy kiválasztottam Mária szolga-testvéremet, akit tanítok, és aki által tanítalak benneteket, hogy ti is testvéreim vagytok, és a tanítással tudtok eggyé forrni a szeretettel. És ez a szeretet ölelje át a szíveteket, ez a szeretet erősít meg benneteket, és ez a szeretet mutassa meg az utat minden nap a felismerésben, a követés révén és a küldetésben.

És mikor már ennek az imának így tanúi lettetek, amikor azt mondottam számotokra:

Mária szolgát, akit kiválasztottam, akit előttetek tanítok, és aki előttetek, ahogy mondani szoktam, a ház építését szinte lent, a föld alatt kezdik, hogy fölépüljön. Úgy fog Mária, kiválasztott testvéretek, szolgám, tégláról téglára jönni felfelé köztetek az Én tanításommal, élni az Én szeretetemet. És ezt a tanítást, ezt a szeretetet adja át nektek, hogy így haladjunk, Együtt, e meghívott úton.

E meghívott út a Fény útjában van jelen.

De a Fényt lehet, hogy nem mindenki lássa, de lelki szemeit, ha megnyissa, látja és felismeri az utat, és elindul rajta a haladása révén.

Mária testvér így, ahogy mondottam, tégláról téglára, előttetek nőtt fel, hisz most már így mondjátok: „fölnőtt”. Nem csak korban, hogy 16 évet ünnepeltek, hanem lélekben, szeretetben, a Szentírás szavaival, a tanítással és e kegyelemmel, ahogy jelen vagytok. És ez mind-mind előttetek zajlott, amelynek tanúi lettetek. Hisz éreztétek mindazt, amire felkészítettem, mindazt, amit adtam neki, és mindazt, amit ti is ez által megkaphattatok és szívetekbe zártatok. Elfogadtátok mindazt, ami jelen van. És így most a jelenben, ha visszamegyünk a kezdetre, akkoriban, mikor azt mondottam, hogy Mária szolgámat a testvérben Én tanítom, Én leszek a Tanítója, és majd nem fog mindig a testvér mögé bújni, és nem fog mindig azt mondani, hogy:

— Szóljál, és beszéljél!

Majd ő is kiáll elétek, és szólni fog.

Eljön az idő!

Erre többen megjegyezték, hogy ezt teljesen nem akarják elhinni.

Mondjam a szavaikat, ahogy mondani szokták?

Hogy:

— A Mari?! Beszélni?! Na, erre befüzetek30

De a Mari beszél!

És a Mari megtanulta, hisz a család így mondta.

Most már néha sokallják mindazt, amit Én, Jézus Krisztus Ura, a Tanító tanítottam.

De a tanításnak még nincs vége a jelenben, hisz a kezdettől tanítom, és még mindig tudom tanítani, és e tanítást még mindig nektek is tudom nyújtani e kiválasztott testvér által a felismerésben, az elfogadásban, és a szívbe zárva haladni az élet-útályán.

Majdan készültetek az ünnepre31. Az ünnep e szegényes helyen. A hely, amely adatott nektek, amelynek örültetek, és amelyre büszkék lettetek. Hisz számunkra csak ennyi volt, ami megjelent. Hisz ezt32 is jelen lévő testvérek, akik elhoztátok, hogy elkészítsétek. Elkészítsétek arra az egy télre. Hisz úgy beszéltétek meg, hogy:

— Csak a telet húzzuk ki valahogy! Mert nagyon hideg van kint a szabadban. A családi házban sem lehetünk ennyien, mert a családnak is szüksége van a pihenésre.

És öröm és boldogság járt át, mikor ezt a helyet elkészítettétek számotokra.

És volt a koros szolga33, aki úgy dicsért benneteket — gúnyosan! De ő nem gondolta, hogy ti felismeritek az ő gúnyát, mikor azt mondotta számotokra:

— Ó, milyen csodálatos brüsszeli csipkével díszítettétek ki!

Többen nem értették, hogy miért mondja e szavakat.

Ő úgy gondolta, hogy valamit mondani kell erről a helyről, de ez a hely egy kicsit szegényes, egy kicsit talán olyan, mintha nem is az Úr Jézus jönne.

E szegényes helyre eljöttem, hisz ezen a helyen, ahogy mondottam a kezdetekben, nektek minden oldala és teteje megvan. Nem esik a fejetekre sem az eső, sem a hó. És tudtok imádkozni. Felkészültetek.

És akkor is örömmel eltöltötték itt becsületesen, szívből és szeretettel, közel három órát, volt, mikor többet, az imában, az énekben, az együttlétben, a szeretet átölelésében.

S ekkor Én, Jézus Krisztus Uratok így szólottam felétek:

Én, mikor e Földre születtem, Számomra nem volt hely, csak a Betlehemnek pusztájában egy istálló, ahol megszülethettem, ahol eljöhettem, elhoztam a Fényt, a Szeretetet, a Világosságot, és az állatok fújták Rám a meleget.

Számotokra ez előkelő helynek számított.

És ti örültetek, mert megerősödtetek abban, hogy nem olyan szegényes ez a hely. Többen és többen így vélekedtetek:

— Ha a mi Jó Jézus Krisztus Urunknak jó ez a hely, akkor nekünk, egyszerű embereknek ne legyen jó ez a hely?

Ezért hát örömmel és szeretettel készültetek az ünnepre is. Az ünnepen felkészültetek, hogy együtt legyetek a Szeretet Ünnepében. S ekkor Mária szolgámat felkészítettem, hogy mondja el számotokra a Szeretet-himnuszt34.

De nem tudta.

Könnyek között elkezdte, akadozott. Hisz tudja, és mégsem tudta elmondani: Ha nincs bennem szeretet, mit érek? Zengő érc és cimbalom. Ha nincs bennem szeretet.

Ekkor József testvér35 felállt, és felolvasta, hogy érezzétek a szeretet-tanítást e Szentírás szavai révén, hogy felemeljen benneteket.

A gyermekek megajándékoztak benneteket az ő felkészített, kis játékukkal, amit örömmel és szeretettel fogadtátok.

És öröm és boldogság járta át a szíveteket, és boldogan énekelhettétek már az éneket, hogy Betlehemnek pusztájában Földre szállott a Szeretet.

Hisz valóban Földre szállott a Szeretet, hogy ez a Szeretet e jelenben összekössön benneteket a mindennapokban, a mindennapokhoz. Hisz akkor már könnyebben élitek az életet.

Hogy még erősebb legyen számotokra a jelenlétem, hogy többen és többen megtapasztaljátok és átéljétek, a zord, hideg estéjében illatot árasztottam számotokra. Az illat, amelyet befogadtatok. És néztétek:

— Itt nincs is olyan virág! Hisz azoknak nincs is ilyen illatuk. Ez a csodálatos illat, amely átjárt rajtunk. És ez az illat betöltött teljesen bennünket.

Tovább haladva a tanítások révén, majdan szolgámat arra kértem, hogy ne imádkozzátok a „Fájdalmas Szentolvasó”-t. Eljön az idő, amikor, ha imádkozzátok, megértitek, és szinte átélitek e „Szentolvasó”-nak mondanivalóját, amit ismételten többen nem tudtak elfogadni:

— Akkor ez már nem jó hely, ha valahol valamit nem szabad imádkozni! Hisz a szeretet kegyelmében vagyunk együtt.

Hisz akkor többen és többen azt mondottátok:

— Mintha tán nem is a Földön járnék! Mintha a Föld felett lebegnék! Nem tudom, mi az, ami átölel, mi az, amit érzek, mi az, amikor láthattam a magasban. Én is kaphattam egy ajándékot, egy kegyelmet, hogy az angyalok jelen vannak! És nem törődtem azzal, hogy ki néz a szabad ég alatt, csak boldogság járta át szívemet. És éreztem, hogy valami csodálatos, ami velem történik, csodálatos, ami velünk történik.

Hisz ezt nem csak egy testvér kapta meg, élte át, érezte, hanem többen tanúi lettetek e ajándéknak, e kegyelemnek, e nyelveken szólásnak.

Hányan és hányan szólottatok!

Most van-e olyan testvér, aki meg merne szólalni a nyelvek adományában?

Mert akkor öröm és boldogság járta át szíveteket, hogy:

— Részesülhettünk a nyelvek adományában. Szólhattunk, ami Közted, Uram Jézusom, és köztem van. Mint egy szövetség, hisz nem érti senki, hogy mit mondok, csak Te, a magasban!

És ekkor öröm és boldogság járt át benneteket.

S eljött számotokra a bűnbánat-idő.36 Bűnbánat, amelyre felkészültetek. Elkészítettétek a kezdetben a kis képeket, a megemlékezés stációját, hogy számotokra is jelen legyen.37 Majdan, felkészülve, hogy elindultok, ahogy énekelitek.

Felkészültök, hisz még nem tudjátok, mi vár reátok. Kezetekbe veszitek a könyvet, és:

— Letérdelünk, és elkezdjük a bevezető énekkel. Az ének után a bevezető imával. Majdan, hogy elinduljunk, hogy megálljunk majd az első képnél. Hisz aki olvassa, az jön elöl. Te, Marika, utánunk, és elvégezzük. Igen. Így képzeltük el. Így készültünk fel.

És ekkor valami történik. Mária, szó szerint, ahogy mondtátok, összerogyott38.

— Most nem tudjuk, végezzük, vagy ne végezzük. Lesz jelenés? Szól hozzánk az Úr? Vagy mi lesz?

És ekkor, ahogy elmondjátok: „Jézus ott áll Pilátus előtt. Pilátus háromszor mondja ki Felette az ítéletet…”

S Mária szolga, a testvér — fájdalom és szenvedés jelenik meg rajta, amit láttok, amit nem tudtok megérteni.39

És megmutatom számára, milyen az, amikor e félelem erőt vesz rajta.

„Fájdalom járja át a Szívét. Vérverejtékében és Könnyeiben…”40

Végigjárva elmondjátok a könyv szerint a Keresztutat.

Csak azt veszitek észre, hogy valami történt, mert:

— A Mari nem bír felállni. A Mari összenyuklik, és fáj mindene.

És a bűnbánat így elevenedik meg előttetek. Hétről hétre megkapja a Keresztút valamelyik fájdalmát az átélésbe.

De hogy miért van jelen, azt még nem tudjátok.

Siratjátok, mert látjátok szenvedését, fájdalmát.

De eljött számotokra a bűnbánat legfontosabb hete, amit így neveztek a bevonulás után, amikor még Király vagyok, hisz Királyként köszöntenek: a nagyhét.

És itt vagytok a hét első összejöveteli napotokon, kedden, amikor imával, énekkel vagytok jelen. Én, Jézus Krisztus Uratok a jelenlétben megelevenedek kiválasztott Mária szolga-testvérem előtt. Ti örültök, és boldogság járja át a szíveteket.41

— Jaj, jelenés van! Milyen jó! — így mondjátok magatok között, és beszéltek, és készültök.

Csak azután lepődtök meg, amikor azt látjátok, hogy a kiválasztott sír.42 Könnyeivel néz fel.

„Most mi történik?” — erre gondoltok.

— Igen, elgondolkodom rajta. Átélem. Megfontolom. — hisz csak erről hallotok.

Majdan visszatér.

És faggatjátok:

— Miért sírtál? Mi történt?

Mária:

Ismételten sírva fakadok.43 Akkor már ti is sírtok, de még azt sem tudjátok, hogy miért. Csak az együttérzésetekben.

— Nem azt az Úr Jézust láttam, akit mindig szoktam, aki mindig hozzám jött, és szólt.44

Kérdezitek:

— Hát, kit láttál? Vagy mit láttál, vagy hogy…?

— Most a Kereszten Füg… Függő Jézust láttam!45 De csak egy pillanatra. És utána visszajött a Szép Jézus a fehér ruhában, aki így szólt:

Megmutattam, milyen a fájdalom, milyen a szenvedés az átélésben, hat héten keresztül.

Most megkérdezem tőled, hogy elfogadod-e a fájdalom, szenvedés Golgotáját a Keresztútban ifjú testvéreim megmentéséért?

Ezt kérte tőlem, de nem kell most válaszolnom, majd csütörtökön. És fontoljam meg.

De hogy miért kellett látnom egy pillanatra a Kereszten Függő Jézust, nem tudom. De csak egy pillanat volt. De könnyek nélkül nem lehet Ránézni.

Kérdezik tőlem:

— És hogyan gondolod, mit teszel?

— Nem tudom.

Lassan múlik az idő, és nem tudom, mi legyen a válasz, hisz félek.

Arra gondolok, mi lesz velem, ha előjön a betegségem?

Hogy fogok akkor én szenvedni, mikor olyan nehéz volt ez is!

Nem tudom, mit mondjak.

Kérdezlek benneteket, előbb a családomat, akik így szólnak:

— Ebben mi nem tudunk neked segíteni. Te saját magadnak kell megválaszolnod. De bármit mondasz, segítünk.

Ennyi volt a segítő válasz számomra.

S majdan kérdezem a testvéreket, akikkel együtt vagyunk hétről hétre. Ők is ezt mondják:

— Ebben mi nem tudunk neked segíteni, de nagyon nehéz volt látni, ahogy szenvedtél! Hogy nem bírtál lábra állni! És mi lesz veled?!

Ez sem nyújtott segítséget számomra.

Kérdeztem koros szolgát46, mikor csütörtökön megérkezik, hogy mi az, amire válaszolnom kell, hisz Jó Jézus Krisztus Uram ezzel a kéréssel fordult hozzám. Ő csak könnyedén így mondja:

— Szenvedésre minden embernek szüksége van.

De ezzel nem éreztem, hogy előrébb jutottam.

Most már izgulok, már mintha félnék is, és nem tudom, hogy mit kell mondanom!

Végül eljön az idő, és jövök e helyre.47 És kérdezitek:

— Meghoztad a válaszodat?

— Igen, meghoztam. Azt mondom, ha ma látom utoljára is48, nem érzem magam erősnek, nem merem elfogadni! Félek, mi lesz velem?

Hisz magamra gondolok. Mikor nehéz volt ez a hat hét is!

— Mindegy, imával itt vagyunk veled.

Eljövök az én Jézusomhoz könnyeimmel, félelmemmel. Szinte remegek a félelemtől. Hogy is mondjam el? De eljövök, mert vár engem!49

Ismét megjelenik előttem a Kereszten Függő Jézus!50

És ahogy néz le rám a Keresztről…51

Nem szól énhozzám semmit!

Nem is kérdez!

Csak néz le rám.

És félek.52

És ekkor így szólok:

— Igen, Uram, Jézusom, elfogadom a felkérésed. Elfogadom a fájdalmat és a szenvedést az ifjú testvéreimért.

És ahogy kimondom a szavakat, nem tudom, valami átjárt.

És ahogy lehajoltam, és ismét felemeltem tekintetemet, már a Szép Jézus van jelen a fehér ruhában, és így szól:

Elfogadtad a meghívást, a fájdalom, szenvedés átélését, hisz már tudod, mi vár reád. De amit hat héten keresztül megadtam, azt most holnap egyben, az átélésben jelen van.

— Igen, Uram, Jézusom, akkor most felkészülök.

Gyónom a Mindenható Istennek és Neked, Drága, Jó Jézusom, hogy megbocsájtást nyerhessek bűneimre, tetteimre, cselekedeteimre, hogy felkészülhessek a holnapi napra, hogy Veled együtt elindulhassak az úton.

Köszönöm, hogy felkészítettél a holnapi napra.

Köszönöm, ha velem leszel az úton.

Megkérdezik tőlem a jelenlévők:

— Te azt mondtad, nem érzed magad erősnek, hogy nem fogadod el. S végül, hallottuk, hogy igen-t mondtál.

— Nem tudom, mi történt, de ezt kellett mondanom, ez jött ki. Nem tudtam mást mondani, hiába készültem föl, hogy mit mondok. De látnotok kellett volna nektek is53 a Kereszten a Jézust. Nem szólt Ő semmit. Mintha a Szeme szólt volna hozzám, ahogy nézett engem!54 És kimondtam. Ő biztos ezt várta tőlem. De valami történt, nem tudom megmondani. Olyan más valami, itt bent, minden. És holnap, felkészített, hogy az egész Keresztutat a fájdalom szenvedésében fogom végigjárni.

Ti megvigasztaltatok, megsimogattatok:

— Eljövünk, és itt leszünk veled. Ne félj! Itt leszünk veled!

El is jött a másnap, amikor felkészülünk, hogy kijövünk erre a helyre. És ahogy jövök, szinte azt hittem először, mintha egy halottasházba megyek: sírnak is, szomorúak is, és mindenki feketében!

Elindultam az úton a meghívásban, amelyre igen-t mondtam.

És a fájdalom, szenvedés útját végigjártam.

Nagyon nehéz volt, hisz többen megijedtek, mintha meg is haltam volna, és befejeztem volna az életem.

— Pedig az Úr nem mondta, hogy elvisz Magával! — így szólnak.

— Talán újra kellene éleszteni55 — van, aki így szól.

És többen:

— Hagyni kell! Mi imádkozzunk. Nem tudjuk, hogy mi történik.

Majdan a keresztre feszítés után, és a sírba tétel után visszatérek. De nem bírok felkelni, nem bírok menni.

Mi lesz velem?

Segítséget kapok, hogy bevigyenek.56

Hisz ekkor értettük meg — együtt! —, hogy mi a fájdalom, mi a szenvedés, és milyen együtt átélni Krisztus Keresztútját.

És most már megértettük, hogy miért nem kellett imádkozni a Fájdalmas Szentolvasót, mert csak könnyedén azt mondjuk: „Aki érettünk vérrel verejtékezik”, „Akit érettünk megostoroztak”, „Akit érettünk tövissel megkoronáztak”, „Aki érettünk a nehéz Keresztet hordozta”, s „Akit érettünk Keresztre feszítettek”.

És most megértettük, hogy valójában milyen az, mikor érettünk Vérverejtékében van jelen!

Egyedül!

Könnyeivel!

Félelmével!

Megértettük, milyen, amikor megostorozták!

Amikor a korbácsok felhasítják Bőrét, s megjelenik Piros Vére!

Amikor a töviskoronát a Fejére helyezik!

A tüskék beleszúródnak a Fejébe!

És amikor megcsókolta Keresztfáját, Könnyeivel behintette, hogy megkezdhesse Keresztútját!

S érettünk felvette a Keresztet és hordozza, botladozva, el-elesve!

Megyen Jézus föl, a hegyre!

És amikor érettünk Keresztre feszítik.

Már megértettük, mi a Fájdalmas Szentolvasónak a titka, és hogy kell értékelni e titkot, hogyan kell átélni, hogyan kell Vele együtt haladni, e titokkal, a Keresztúton.

Most már imádkozzuk a Fájdalmas Szentolvasót. Most már megértettük, mi a titoknak a mondanivalója számunkra, és hogyan imádkozunk, hogyan ajánljuk fel, hogyan helyezzük el, és hogyan várjuk a segítséget a szeretet kegyelme révén, hogyan éljük meg mindazt, amire tanítottál bennünket, Drága, Jó Jézusom.

Jézus Krisztus Urunk:

S ekkor sokan és sokan jöttek. Hallották a hírt, hisz tudjuk, a hírt könnyű elvinni, de nem mindegy, hogyan adjuk át. És sokan jöttek, akik a halottlátót keresték, akik a gyógyítót keresték, akik várták a segítséget. Hisz sokan sokféleképpen jelentek meg. Volt, aki privát betegként jelentkezett be már háromnegyed hatkor, hogy le ne maradjon valamiről, és ő külön legyen foglalkozva, vele. Hát, ő azt hitte, orvoshoz jön.

Volt, aki azt mondja:

— Neked muszáj imádkozni! Te imádkozz az én anyukám gyógyulásáért, mert én nem érek rá.

Volt, aki eljött azért, hogy gyógyulást nyerjen, mert nagyon fáj a lába. Hisz szolgám elkezd beszélgetni vele, elkezdi mondani számára:

— Hogy mikor kap gyógyulást, azt én nem tudom megmondani, de közösen, majd együtt imádkozunk. Én majd felajánlom Jó Jézus Krisztus Urunkhoz, és várjuk az Ő szeretetének kegyelmét a gyógyulásban.

— Hogy én imádkozzak?! Hát, nekem a lábam fáj! Gyere, lányom, menjünk, ez is kuruzsló!

És így itt hagyták szolgámat, akinek nagyon nehéz volt ezt átélni. Eljött e helyre, és azt mondja:

— Ó, Uram, bocsáss meg neki, hisz tudod, már többször és többször megéltem a Golgotán, ahogy Te is kérted az Atyától azok számára, akik örültek, hogy jelen voltak a Te keresztre feszítéseden, a megaláztatáson. Most én is e testvéreimért bocsánatot kérek, mert nem tudják, mit cselekszenek. Én felajánlom, én imádkozom, én kérem számára a segítséget és a kegyelmet. De legyen meg a Te Szentséges Szíved akarata szerint. Reád bízom, és Reád hagyatkozom.

Igen, a gyarlóságban néha ilyenek is vagyunk, hogy csak magunkra gondolunk, mert mi vagyunk fontosak, nekünk kell a segítség, de hogy mi valamit ezért önmagunkból felajánljunk és tegyünk és cselekedjünk, az nem biztos, hogy megadatik szívünkkel, lelkünkkel. Mi csak várjuk, de hogy mi is adjunk, az már nem biztos, hogy jelen van.

Ezért hát a tanítások így jöttek hozzátok, megmutatva számotokra, milyen az út.57 Az út, amely szakaszokra van bontva — nem utak, kihangsúlyozom!

Hányszor és hányszor azt mondjátok:

— Milyen szépek voltak az utak!

Egy út vezet Hozzám, amely szakaszokra van bontva!

Tehát egy út!

Az első a test és a lélek szétválása a szeretet kegyelmében, hogy milyen is az, amikor Mennyei Atya haza hív bennünket. Hisz Tőle jöttünk a földi életre, és ha úgy élek a szabad akaratom, cselekvésem révén a tanításokkal, hisz bennem él a tanítás, hisz most már a jelenben tudjuk, akkor vissza is vágyódom oda, ahonnan jöttem.

És megjelenik számotokra a test és a lélek szétválása, amikor szolgám, testvérem kilép a saját testéből. És elindul a Fényben, az úton.58

Mária:

Milyen szép!

Milyen jó!

És felmehetek a Fénnyel a magasba, e csodálatos helyre.

Jaj, milyen jó!

Milyen jó ez a szeretet, ez a meleg Fény, amely átölel, amely simogat!

Hú, de jól érzem magam itt!

Meg kell néznem mindent, hogy hogy vagytok jelen, hogy mindenki egyforma. Itt ám nincsenek rangok! Nincsenek nevek. Itt egyformák vagyunk a Fényben.

Köszönöm, hogy elhoztál ide. És most már itt is maradok, úgy-e?

Olyan jó itten!

Nem. Vissza kell mennem. Hisz várnak, és szükség van rám.

Ki vár engem?

Hisz olyan jó itten!

Ekkor megszólalnak a test mellett, de nem tudják, hogy már a lélek nincs jelen:

— Na, gyere vissza! Szükségünk van rád! Ne hagyj itt bennünket! Gyere vissza! — rázzák a testet, de a test élettelenné válik.

És vissza kell jönnöm onnan. Nem maradhatok ott, pedig milyen jó. Ott már nem lehet érezni a testünket, a testi fájdalmat.

A Fénnyel visszajövök, és látom az élettelen testet.

— Ez én vagyok? — megkérdezem.

— Még nem teljesen, csak a test. Ha majd visszatérsz.

— Ebbe a testbe?! Ezért ragaszkodunk ennyire?! Hát, ez csak egy húsdarab!

De ide kell visszajönnöm.

Ha Te kéred, Uram, Jézusom, akkor itt maradok.

De ott olyan jó volt!

Még mindig annak a varázsában és Fényében érzem magam.

Visszatérve ismételten itt vagyok a testtel közöttetek.

— De milyen szép az a hely, ahol voltam! Ha csak egyszer ti oda eljutnátok, nem is akarnátok már visszajönni!

Kérdezitek:

— Miért? Az olyan szép?

— Igen! Az nagyon szép! Nagyon jó!

Egyformák vagyunk hát, nincsenek, hogy én ez vagyok, vagy az vagyok, mint itt, a Földön. Mindenki egyforma. Azt mondta Jézus, hogy testvérek vagyunk, Atyának gyermekei a Lélekben, és egyformák!

Majdan, egy másik alkalommal tovább haladunk e útszakaszon az Édesanya Kertjébe, a rózsák közé. Talán a szép, keskeny ösvény, amelyen végig kell menni, de nagyon kell figyelni, mert nagyon nagyok a rózsák, és hosszúak, hosszú, nagy virágja van. Olyan, mintha nem is élő lenne.

De majd megszagolom!

Illata van.

És a rózsák között megyek.

— Ez Édesanyám Kertje.59

De milyen szép ez a Kert!

S ezen a Kerten haladunk együtt.

De nem szabad letérnem róla! Csak megnézhetem.

És ahogy így haladok, jelen van az Édesanya!60

Ó, Édesanya!

Ölelésre tárja az Ő Anyai Kezét, és így várja az Ő gyermekeit!

Ó, Édesanya! Te is jelen vagy, és figyelsz a Te gyermekeidre.

És ezt a jelenséget, ezt a tanítást voltak, akik megtapasztalhatták. Nem csak e hallásban, hanem látásban és illatában is. Azt mondja:

— Nem tudom, mi történt, csak egy csodálatos, rózsás valamit láttam. Hogy kert volt-e, azt nem tudom. Csak azt láttam, hogy a Marika ott áll, és elindul, és már csak a fejét látom. De mintha így szökdécselne, mozog a feje. De ilyen rózsákat én még nem láttam életemben! Hosszúak! Nagyok! Illatosak! Szépek! És olyan sokáig érzem e illatot, olyan sokáig érzem e látást, amit megkaptam, hogy én egyedül-e, vagy más is látta, nem tudom. De én nagyon boldog vagyok! Ez csodálatos és felemelő!

S ekkor többen és többen azt mondottátok:

— Milyen szép e Rózsáskert, ahogy elmondtad! Talán mink is átmehetünk rajta!

Folytatva tovább az utat a szakaszában, jelen vannak az angyalok, akik várják a testvért, és köszöntik, és harsonával megszólalva.

Jaj, de csodálatos!

S közöttük haladni!

És találkozol, tovább haladva, a szakasz végén őrangyalaiddal, akik a földi életben mellettem állnak, és vigyáznak reánk és reám.

Szent Mihály és Ráchel. Ráchel. Kik az őrangyalaim. Hisz most sem hagynak el e útszakaszban, hanem kísérnek.

Majdan, tovább haladva a szakasz részében, a lélek eggyé válása. Hisz a földi életemben úgy élek, hogy nem csak földi kincseimet gyűjtöm, hanem a lelki kincseimet, amelyekkel majdan találkozhatom e szakaszban, hogy a lelkemmel eggyé válhassak e lelki ajándékkal, a lélek kincsével, e találkozással, a felemeléssel.

És majdan, ahogy haladva, már egészen közel a megbecsüléssel, a tisztelettel, a felismeréssel, az elfogadással, hogy én is egy földi, gyarló ember vagyok, ki megküzdöttem a magam harcát, hisz a sötétséggel, hogy átléphessek a Fényhez, és a Fény révén már a lélekkel a szakaszban Édesanyám Kertjéhez, a Kertben. És most már, mivel számadást adtam a földi életemről, a tettekről, a cselekvésről, a gondolatokról, hisz önmagammal találkozva most már a megbecsülés, a felismerés jele e szakasz révén, amely átvezet a Fény Szeretetébe. Hisz már szeretet lakozik szívünkben, lelkünkben, szeretettel éltük az életünket, elfogadtuk felebarátainkat, testvéreinket, tudtunk megbocsájtani, hisz annak idején e tanításra, e szakaszra sokat kellett várni.

Jézus Krisztus Urunk:

Hisz vártam, hogy szeretet lakozzék szívetekben, a békében és az örömben. S ekkor megjelent előttetek e utolsó szakasz, a Szeretet Fénye, amellyel már csak átlépsz az Örök Hazába, hogy átöleljen, felmelegítsen, erőt adjon, hogy: „Most már én is ide tartozom, az Örök Hazába. Elfoglalhattam azt a helyet, amelyet számomra is elkészítettél.”

E szakaszt az útban sokára éltétek meg, sokára fogadtátok el a kérést a megbocsájtásában, a felismerő szeretethez. De most már, a jelenben jelen lett számotokra e csodálatos ajándék. És most már többen és többen megértettétek, hogy mi is az, amikor a test élettelenné válik, és itt marad a Földön, hisz porból lettünk és visszatérünk a porba. A lélek elhagyja e testet, és elindul a Fény-ösvény útján a magasba, a Szeretettel, a szeretetben.

Milyen jó ez az érzés, hogy fel tudsz készülni rá, hogy: „Igen, én is így szeretnék, majdan, Veled együtt haladni, mert a Te testvéred vagyok, és Hozzád tartozom. És ekkor is Veled szeretném járni e út-szakaszokat a megérdemelt kegyelem révén.”

S akkor átélhessük, Együtt, e csodálatos, tündöklő Fényt a kegyelem szeretetében.

Milyen jó tudni, hogy mi várhat reánk, annak ellenére, hogy sokan azt mondják:

— Engem nem érdekel, hogy mi van a halál után. Én most akarok jól élni, és mindent megélni. Mit bánom én, hogy hova jutok utána!

Igen, könnyű ezt így kimondani. De ha eljön az a pillanat, amikor ennek is tanúi és részesei lehettek, hisz tanúi, mikor szolgám, kiválasztott Mária testvérem megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor „nem törődöm, hogy mi vár reám, és mi lesz velem”.

És ekkor jelen van a nap, amikor megengedem a testvérnek61, hisz nem hagyom magára, de elengedtem, hogy megtapasztalhassa a sötétség félelmének jelenlétét, birodalmát — mindegy, hogy ki hogyan gondolja.62 De sokan csak azt mondjátok, hogy „a Lucifer, ki megragadhat, és magával vihet”.

Mária:

Csak akkor, ha a szabad akarat, cselekvésünk révén mi is ezt akarjuk.

De ha bennünk él, csak egy szikrányi, abból, hogy „Atyám gyermeke vagyok, és így szeretnék élni”, akkor talán velünk és velem nem történhet meg, hogy lekerülünk a sötétség helyére.

Hagyjál engem békén! Én nem megyek veled! Én nem akarok veled menni! Én félek tőled. Nálad a hidegséget és a ridegséget érzem. Nem érzem a Fényt és a szeretetet a melegben! Itt a félelem és a ridegség jele van!

Te kéred tőlem — én nem adom neked az én Szentolvasómat! Az az enyém! Azt én nem adom neked!

De mégis elvette tőlem!

És eldobja!

Eldobja az én Szentolvasómat!63

Eldobja a keresztemet.

Azt mondja, arra nincs szükségem.

S induljak el, vele.

De itt nincs fény! Itt van valami világosság, de olyan, mintha piros lenne.

S meglepő, itt lefele kell menni.

De miért kell lefele menni?

Szinte fázok.64

S azt mondja, hogy csak utána menjek, és le ne térjek e keskeny, nem is tudom, hogy út-e, vagy mi ez, de furcsa.

És sírást, és jajgatást hallok:

— Enyhítsd a fájdalmunkat! Enyhítsd! Segíts! Segíts!! — messziről jönnek a hangok.

És már nagyon fázom. És félek.

Nem akarok itt maradni!

Én el akarok menni!

S ekkor ismét egy hang szól, de nem látom, hogy ki az:

— Segíts! Segíts!! Enyhítsd a fájdalmam!

Szinte rosszul érzem magam.

De már nem a sötétben vagyok, már látom a fényt!

De még mindig fázom. És félek.

És itt van a keresztem! Itt van a Rózsafüzérem!

Uram! Uram, Jézusom, hol vagy?!

Jöjj segítségemre!65 Ne hagyj magamra! Jöjj! Bocsáss meg! Jöjj!66

És jön a Fény, ki átölel, felmelegít.

Köszönöm, hogy nem hagytál magamra e sötétség félelmében!

Köszönöm, hogy itt vagy velem!

Köszönöm, hogy segítettél!

De miért kellett ezt megtapasztalnom?

Azt hittem, hogy elhagytál, hogy magamra hagytál.

Ez a gonosz útja a sötétség felé, amelyet szintén meg kellett tapasztalni, hogy beszélhessek róla, hogy nem mindegy, hogyan élünk a szabad akarat, cselekvésünk révén. Nem mindegy, hogyan készülünk fel az életben, mert az élet befejezése után is van élet a lélekkel, a Fényben, az Öröm felé, és a Szeretet-kegyelem felé, amellyel eggyé válhatunk a szeretet kegyelme révén.

Milyen jó, hogy már itt vagyok!

Milyen jó, hogy átöleltél, felmelegítettél, s eltávozott a félelem a szívemből!

Köszönöm, hogy ezt mind-mind megadtad, hogy megtapasztaljam, hogy átéljem, és elmondhassam, mert így tudunk felkészültekké válni a mindennapokban.

És jelen, ahogy már meg tudjuk érteni e tanításnak is a lényegét, e szeretet kegyelmével, hogy könnyebb Veled együtt járni, Uram, a mindennapokban, felkészültekké válni, átadni önmagunkat a Te Szentséges Szíved oltalmába, és könnyebb az élet, bármilyen nehézségek jönnek, a fájdalom, a betegség, a megpróbáltatás, a kitaszítottság, a félelem, a szomorúság, hisz ezek mind-mind jelen vannak a mindennapi testvérben. De ez mellett helyet kell hagyni a Te szeretetedre, a Te kegyelmedre, a Te Fényedre, a Te örömödre, a Te békédre, amely szintén eggyé válhat velünk, a szívünkkel. És akkor rádöbbenünk a tanítások révén, hogy: „Igen, csodálatos Veled együtt járni az utat a mindennapokban e szeretet kegyelmével.”

Fontos, hogy ezt felismerjük. Fontos, hogy ezt értékeljük. Fontos, hogy ebben hinni és bízni tudjunk. Mert akkor valóban testvéreiddé válhatunk most, a jelenben.

Jézus Krisztus Urunk:

Eljött számotokra az első nagyobb zarándokút, amelyre szintén lázasan készültetek, hogy elmenjetek. Össze is jöttek a testvérek, hogy együtt induljatok az úton.67

De viszont pásztor nem volt, aki elfogadott volna benneteket, aki el mert volna benneteket kísérni, hogy részesülhessetek a legfontosabb áldozatban, a szentmise áldozatának bemutatásában.

De Én, Jézus Krisztus Uratok azt mondottam itt, e helyen, emlékezve, felállva, ismételten összefogtátok a kezeiteket, és azt mondtam:

Ne szomorkodjatok. Én, Jézus Krisztus Uratok, kiválasztott Mária szolga-testvéremmel veletek vagyok, elkísérlek benneteket, és semmiben sem lesz hiányotok.

Igen, ezt többen elfogadtátok, és meg is értettétek, csak még akkor nem voltatok biztosak abban, hogy lesz-e számotokra minden nap a szentmise áldozatának bemutatása, amelyen részt vehessetek.

S ezért, azért boldogan indultatok. És akik nem mehettek veletek, azok is eljöttek, hogy jó utat kívánjanak, és elkísérhessenek benneteket a buszhoz, hogy integessenek, hogy jól érezzétek magatokat e csodálatos, kegyelmi úton.

És e csodálatos, kegyelmi úton ismételten megtapasztaltátok a jelenlétemet, megtapasztaltátok, hogy veletek vagyok, és amikor valahol valamit nem tudtatok biztosan, nem voltatok benne biztosak, hisz boldog József68 felkészült az útikönyv révén, fel is olvasta, el is mondta számotokra, de volt, amire azt mondotta ő is:

— De nem vagyok benne biztos, hogy hogyan is kell ezt értelmezni, hogyan is kell ezt elfogadni, felismerni.

S akkor Én, Jézus Krisztus Uratok jöttem, és szólottam felétek, és bizonyosságot nyertetek, és megtapasztalhattátok a helyeket, ami e útban megragadhatott szívvel s egész lényeddel, hisz tanítás volt számotokra. E tanítás sokáig élt és él bennetek. Hisz a legnagyobb első csodátok e megtapasztalásában az volt, amikor oda értetek, amelyet úgy neveznek, hogy a Szent Lépcső:

— Hú, de sokan vannak! Hogy tudunk itt most mi fölmenni? Hogyan tudjuk elvégezni a Keresztutat? Mi is történik velünk?

S ekkor kiválasztott Mária szolga által csak a Lélek szív-jelenlétével szóltam:

Térjetek be egy másik Atyám Házába69, egy kicsit elmélkedjetek, egy kicsit nézzétek, és majd visszatértek, amikor érzitek.

És figyeltétek szolgámat, s mikor ő mondotta, hogy: „Elindulunk!”, ti is jöttetek. S oda értetek, és a Lépcső üres, mintha csak benneteket várna.

És boldogan, szeretettel, lépcsőfokról lépcsőfokra, a Keresztúti átéléssel végig fel tudtatok menni. Átélhettétek a fájdalom, szenvedés Keresztútját. Egy kicsit ti is úgy éreztétek: „Talán most mi is, ugyan térdelve, de Te, Uram, itt fölmentél, megkötözve, megalázva, hisz már megkorbácsoltattak, és úgy haladtál a Lépcsőn.”70

És Mária, kiválasztott szolga megmutatta számotokra, nem csak azokat a Vércseppeket, amelyeket vélni gondoltak és megjelöltek. Hisz Mária az átélésében megmutatta számotokra, hol van még a Vércsepp, amelyet e úton hullattam.

És fölérve boldogan imádkoztatok és énekeltetek, mert mikor oda értetek, ott is szinte reátok várt a Kereszt.71 És lehetett énekelni.

S voltak, akik megvárták, és mosolyogva néztek reátok, mert ugyan nem értették, hogy mit énekeltetek, de érezték a dallam révén, hogy felemelő, örömteli a boldogság szeretetének kegyelme, mert itt azt az éneket énekeltétek, amit itt is, e jelen helyen minden Golgota végén, amikor azt mondom számotokra: Énekkel törjétek meg a csendet.

Ahogy most is kérem tőletek.72

A zarándoklatban még volt ezen kívül két kiemelkedő része, amelynek ismét tanúi lettetek a megtapasztalásban. Az egyik része, mikor elmentetek abba a templomba, mondhassuk, bazilikába73, hisz a nagyságához mérten is lehet nevezni, de mindegy, hogy hogyan nevezitek, amikor elmentetek Szent Péter helyszékének, foglalásának képéhez, és végigmentetek, hogy valójában Péter, a Kőszikla, a Kéfa, akire rábíztam Egyházamat, és elfogadta, és ő lett Utánam az első földi, ahogy mondani szokták: helytartó.

De a helytartó szó nem illő hozzája a pápaságában, hisz pápává választották, ahogy reá hagytam Egyházamat!

És utána úgy végigmentetek, néztétek, néztétek mindazt, ami körülvesz benneteket, a kertet a csodálatos virágokkal. De majdan, mikor ismételten szólt Mária szolgám:

— Íme, oda föl nézzetek!

Mert sokan azt mondottátok, hogy:

— Ha nem lesz már II. János Pál pápa, akkor befejeződik talán a pápaság a Földön.74

Hisz sokan így beszéltek róla.

Ekkor Mária szolga így szólt felétek:

— Íme, nézzétek a kihagyott helyeket.75 Ezekbe még mind a pápák képei kerülnek, amikor megválasztják őket, és elfoglalják a széket a trónusukban.

Most már azóta megtapasztaltátok, hogy igenis, jelen van a jelenlegi pápa, amely a XVI. Benedek nevet vette föl a II. János Pál pápa után.

Ezért hát nem kell szomorkodnotok és félnetek. Bízni kell abban, hogy itt még hely van a kialakított pápák76 részére. De ha ez betelne, ott még mindig van hely, ahol ki tudnak alakítani.

Ezért nem kell csüggedni és szomorúvá válni, hogy talán az Egyház magára hagyatva marad.

Hisz pápák Péter óta voltak, vannak és lesznek.

Hogy ki milyen a földi gyarlóságában és jelenlétében, az ismételten majd, a mindennapi ember akkor, amikor él, megtapasztalja, ahogy eddig, úgy most a jelenben és majdan a jövőben is.

A második hely számotokra, amikor elmentetek Mózeshez.77 Majdan elmentetek Péter és Pál láncaihoz.78 Hisz megtapasztaltátok mindkét helyen, egymás mellett, hogy mi is történik, és hogyan van jelen. De sokan:

— Hisz zsong a sok néptől, az idegenvezető beszámolójától!

Nem halljátok saját hangotokat, nem halljátok a ti idegenvezetőtöket, amit az útikönyvből szeretne felolvasni részetekre.

És csak egyszer azt veszitek észre, hogy szolgám már nincs is köztetek, hanem tovább ment, és beült a padba, és elmerengve figyeli a képet — a képet, amely Engem ábrázolt: és mint aki Kezemben tartom a Szívemet, és nektek adom.

És egyesével oda jöttetek, elmélyedtetek, könnyekkel, és csak azt vettétek észre, hogy üres lett e nagy helység, magatok maradtatok bent:

— Most már majd hallhassuk egymás szavát. Most már majd tudjuk az útikönyv tanítását a láncokról, amelyek megelevenedtek. De most már boldogan énekelhetünk: „Jézusomnak Szívén megnyugodni jó”.

Hisz ez mind-mind megadatott számotokra a szeretetben és a kegyelem megtapasztalásában, hogy ahol fontos, hogy szóljál, ahol fontos, hogy megérezd, hogy mi vesz körül, s milyen helyen vagy, ahol fontos, hogy te is egy kicsit kikapcsolódhassál, felajánlhassál, önmagad lehessél, az mind-mind megadatott.

És ahol boldogan és szívből és szeretettel énekelni szerettetek volna, az is megadatott a ti jelenlétetekben, a szívben. Hisz boldogan énekeltétek az éneket, könnyekkel, hogy megélhettétek ennek tanúit, s majdan oda mentetek, hogy most már valóban részetek lehessen az útikönyv szerint a tanítás elmondásában e csodálatos helyről.

De több mindent kiemelhetnék, hogy minek voltatok tanúi, mit kaphattatok meg, mit élhettetek át, milyen gazdag élménnyel tértetek vissza, és hogyan akartátok átadni azoknak, akik vártak benneteket a szeretet, kegyelem révén a mindennapokban.

És most egy pillanatra visszatérek arra a részre, amikor azt mondottam, hogy nem volt pásztor, aki elfogadjon benneteket és elkísérjen.

Mária:

Most a jelenben van pásztor, aki elfogadta e nyájat, akinek pásztora lett, akihez bátran fordulhatunk és kérhetünk, aki ismert volna bennünket akkor és hallott volna rólunk, biztos, hogy nem tagadta volna meg tőlünk a felkérést, hogy elkísérjen e útra.

De elkísért más útra bennünket79, ami által részünk lehetett a jelenlét csodájában, a megtapasztalásban, a szentmise áldozatának bemutatásában, hisz megélhettük az élő szentmisét, megélhettük az élő szentmisének titkát, kegyelmét, ajándékát, szeretetét.

Jézus Krisztus Urunk:

De jelen van az a pásztorom80 is, akiről most csak úgy vélekedek számotokra, aki eljött erre a helyre, hogy bizonyosságot szerezzen? Vagy tapasztalást? Hisz tudjuk, sokan így jövünk. Nem tudjuk, hogy mi zajlik ezen a helyen, nem tudjuk, hogy mivel találkozunk, mit látunk, mit hallunk, mit érzünk. De ha nyitott a szív, és nyitott a lélek, amely bennünk van, át tudjuk adni önmagunkat e jelenlét kegyelméhez, akkor meg tudjuk tapasztalni mindazt, amely körülvesz bennünket. S ő is megtapasztalta, érezte, hogy: „Itt valaminek lenni kell. Még nem tudom pontosan, hogy mi.”

De nem hagyta annyiban, érezte, hogy vissza kell térnie. És volt neki egy olyan kijelentése, hogy:

— Szeretnék holnap beugrani hozzátok.

Erre Mária szolgám, mivel összekeverte egy másik testvérrel, hisz a név akkor még mindjárt nem mondott számára sok mindent, azt mondta:

— Nyugodtan beugorhat, de én nem leszek itthol!

Akkor ő gondolta magában, hogy: „Talán most nem jövök egy másik napon.”

De örüljünk, hogy ő így gondolta, hogy beugrik.

És ahogy beugrott, itt maradt!

Ő is nektek pásztorotok!

Mária:

Őhozzája is mehetünk bármilyen problémával, kéréssel, fohásszal, felajánlással a szentgyónás révén, a kérések révén — meghallgat.

És megtapasztalta ennek a varázsát, a helyben, és azóta ő is pásztorunk lett, őrá is számíthatunk, ahogy az ideje engedi. Hisz tudjuk, számára még jelen vannak a primiciák81, ahol helyt kell állnia. De mellette a szabad idejét sokszor kialakítja úgy, hogy eljön egy engesztelő napra, nem csak egy Golgotára, vagy egy 13-ára, hanem akkor is, amikor az ideje engedi, egy engesztelő napra, amikor nem vagyunk sokan, de mi mégis örülünk neki, és boldogok vagyunk. És nem egyszer én is így fogadtam őt:

— Ó, János atyám, ma kevesen leszünk! Hisz tegnapelőtt sokan voltunk, ma biztos, nem leszünk, lehet, hogy még heten se!

Erre ő azt mondta:

— Nézd, akármennyien vagyunk, imádkozunk, énekelünk, s ami a legfontosabb, szentmisét bemutatunk.

És utána, mikor vége a szentmise bemutatásának, és majd kijön az engesztelésre, azt mondja nekem:

— Hát nem heten, megszámoltam, 22-en voltunk! Tudod, hogy milyen csoda ez?! Én a városban — néha nem vagyunk ennyien!

És ez az öröm, ez a boldogság, amikor bármilyen apró ajándéknak is tudunk örülni, el tudjuk fogadni, át tudjuk élni, mert Jó Jézus Krisztus Urunk ezt is örömmel fogadja.

Jézus Krisztus Urunk:

Így mondom nektek, ahogy Mária szolgám most elmondotta számotokra, hogy valójában, ha az öröm, ha a boldogság jelen van, és megosztod Szívemmel, Lelkemmel a felajánlás révén, a hit bizalmában, megkaphatod mindazt, amire szükséged van, amire vágyakozol, ami által érzed e csodának, e jelenlétnek a varázsát, szeretetét és kegyelmét, amely benneteket is felemelt, erőt adott, meghívott. És a meghívást régen már elfogadtátok, a meghívásban megpróbáltok engedelmeskedni, és úgy haladni a mindennapi élet-útpályán, amely nyitott előttetek. De a nyitottságában, hogy mi vár reátok, azt néha nem tudjátok. Hisz mondottam már azt is, ha tudnátok, már előre félnétek, magatokba roskadnátok, és talán még élni sem volna kedvetek. Ezért hát jobb felkészültekké válni, és haladni előre az úton a szeretet, kegyelem révén.

Így adatott meg számotokra évről évre a tanítás. A tanítás, amelyet oly sokszor megtapasztaltátok már, hogy hogyan is értékeljétek, hogyan is fogadjátok el, hogyan kell a tanítással eggyé válni, amikor egy Evangélium-részletet kiemelve, és megadok számotokra, amit akkor talán még nem értitek, mert úgy, ahogy el van mondva, ahogy le van írva a Szentírás részében, úgy, ahogy sokan azt mondják most, a jelenben, kiválasztott szolgám részére:

— Már nem kérjük a „Golgotá”-t82, mert már mi is tudjuk a Szentírást követni, hisz már csak az van, már nincs is jelenés, csak tanítás. A tanítás hogy jön, azt nem tudjuk, de hogy megkapjuk a „Golgotá”-t, csak a Szentírásból emelve ki részeket.

Régen is ezt adtam, a kezdettől fogva számotokra. Akkor is megpróbáltam elmagyarázni és átélni — nektek! —, hogy hogyan is kell értelmezni némely tanítást, hogyan kell szeretetben élni, hogyan kell felismerni felebarátodat, testvéredet, hogyan kell tudni megbocsájtani a kegyelemben. Hogyan értékeled azt, ami itt van előtted, hogyan fogadod el, hogy mi az irgalmasság szeretete, hogy: „Ezt az irgalmasság szeretetét hogyan értékeljem szívemben, lelkemben, hogyan váljak én is irgalmasság-szeretet révén a mindennapokban, a segítségnyújtásban. Hogyan fogadjam el a kegyelmet.”

Mert a kegyelem szót könnyű kimondani, de hogy mi a kegyelem szó jelentése, azt sokan nem értik, nem értékelik.

A kegyelem, amikor megérintve a szívedet, lelkedet, testedet, amikor szükségem van reátok, amikor érezni kell, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok itt vagyok.

És fontos, hogy érezd a közelségemet, érezd, hogy e kegyelemmel itt vagyok, felemellek, megerősítelek, és erőt adok.

Ezek mind-mind fontosak a mindennapi életben.

Hisz fontos, hogy fogadd el önmagad elsőként. Amíg önmagadat nem tudod elfogadni, amíg önmagaddal nem vagy tisztában, amíg nem érzed önmagadban a kegyelem szeretetét, amíg nem érzed önmagadban, hogy nem egyedül vagy, hanem Én, Jézus Krisztus Uratok veletek vagyok, amíg nem érzed azt önmagaddal, hogy „hogyan is kell élnem, hogyan is kell haladnom a mindennapokban”, addig nem tudjátok átadni önmagatokat. Addig csak mondjátok, hogy: „Felajánlom magamat, átadom önmagamat, Uram, Jézusom, a Te Szentséges Szívedhez, és legyen meg az, amit Te akarsz, a Te akaratod szerint, a Te cselekvésed szerint döntsek, cselekedjek és éljek.”

Igen, ezt sokszor elmondjátok, sokszor.

De hogyan érzitek, hogyan él bennetek, hogyan adtátok át önmagatokat!

Valóban megnyitottátok szíveteket?

Valóban befogadtatok Engem?

Valóban eggyé váltatok Velem?

Valóban érzitek a szeretetet?

Valóban érzitek a jelenlétemet?

Valóban érzitek, hogy fogom kezeiteket és vezetlek?

És megmutatom számotokra, hogy mi vár reátok.

Ez mind-mind fontos e tanítások révén, amelyek a kezdettől jelen lettek számotokra, ami által megértitek, hogy: „Valójában hogyan tudok elindulni a változás útján, hogy változzak. Mert ha változok, akkor változtatok is, és akkor más vagyok, másképp élek, értékelek és fogadom el azokat, akik körülvesznek, akikkel együtt élek, akikért talán rettegek, akiket talán féltek.”

Igen, de nem mindegy, hogy hogyan, hogyan rettegsz, és hogyan félsz. Mert a szíveddel kell félteni és rettegni. Tehát innen nem szabad soha kiengedni azokat, akik közel állnak hozzád. Ha menni akar, akkor menjen, hagyni kell. De szívedből, lelkedből soha ne engedd el! Ott érezd, hogy mindig veled van, ahogy érzed, hogy Én is veletek vagyok, eggyé válva a szeretet kegyelme révén, a felemelésben, a küldetésben, a követés révén, a mindennapokban, az örömben!

És így könnyebben értitek meg, hogy a tanításom valójában mit nyújt számotokra a mindennapokban, hogyan tud felemelni akkor, amikor összeroskadsz, és magad alá esel, amikor úgy érzed, hogy „semmivé váltam”, amikor úgy érzed, hogy: „Oly nehéz a fájdalmam, bánatom, hogy ilyen senkinek sincs!”

Igen, lehet, hogy nagy a fájdalom, lehet, hogy nagy a bánat, de azt nem jó kimondani, hogy senkinek sincs. Hisz te nem tudod, hogy egy másik testvérnek, felebarátnak valójában mi veszi körül, mi van jelen az ő szívében és lelkében, s hogyan kell értékelni, hogyan kell felismerni és elfogadni, s hogyan kell haladni a mindennapi élet-útpályán.

Ezek mind-mind fontosak a tanításban, a felismerésben, az elfogadásban, mert így tudtok előre haladni, és így érzitek, hogy nem egyedül cipelitek azt a terhet, amely talán reátok nehezedik. A teher, amely édessé és könnyűvé válik, mert így jó haladni a mindennapokban.

De jelen lett számotokra évről évre e megemlékezés ünnepe is, amelyet megpróbálva, kialakítva, hogy mindig más részében közelítünk meg és emelünk ki. Hisz hosszú az idő, amelyet együtt töltöttetek. Hosszú az idő a tanításban, a jelenlétben. Ezért hát mindent nem adhatok át számotokra, amely jelen volt. Némelyeket emelünk ki a szeretet, kegyelem révén, hogy felismerjétek, hogy: „Igen, ezek a tanítások jelen voltak a kezdetek óta számunkra. Ezek az ajándékok, ezek a mosolyok, örömök, amelyek átöleltek, ami által értékeltük mindazt, aminek részei lehettünk.”

Hisz fontos volt számotokra a Feltámadás ünnepei is, amelyeket sorozatban megéltetek. De ha visszamegyünk az elsőre a kezdetben? Amikor nem gondoltátok, hogy lesz Feltámadás, amikor csak az volt bennetek, hogy:

— Igen, megvolt a nagypénteki Keresztúti átélés, most már Jézust a Sírba helyezték, hogy ott pihenjék a Teste.

És öröm és boldogság révén, hogy befejeződött a 7 hét, amely oly hosszú volt! Amelyre azt mondva, évről évre, hogy:

— Nem igaz, hogy ezt lehet még feszíteni, lehet még több szenvedést erőltetni, ráadni e kiválasztott testvérre! Hisz már oly nehéz, roskadozva, botladozva, kicsavart lábaival!

Évről évre a bűnbánat-idő mindig nehéz számotokra. Évről évre a tanítások is egymásra épültek a 6 hét jelenében.

És majd eljött a hajnal, amelyre senki sem várt, amelyet nem tudtak, hogy valójában megtörténik. És csak a család, ki tanúja ennek, és szomszéd, aki eljön, és hallja:

— Ébredj! Ébredj!

Az Élet erősebb lett a halálnál.

Hisz Jézus feltámadt és kijött a Sírból!

A zászlót meglengette, és a zászlóban jelen a piros kereszt, az Élet jele!

Igen, Krisztus feltámadott!

Halljátok meg, kik jelen vagytok!

Ezért hát jöttek a síró asszonyok, hogy megnézzék. De látják, hogy a követ elmozdították:

— Elvitték az Urat! De hova?

Sietve megviszik a hírt a tanítványoknak. Kit Jézus szeretett és Péter siettek, hogy megnézzék. Az előbbi ért oda a Sírhoz, kit Jézus szeretett. Benézett, és látta, hogy a Sír üres, és nem ment be. Mikor Péter oda ér, ő bemegy, és látja ott a gyolcslepleket, és amely Fejét Arcával takarta, külön egy helyen összehajtva. És nem értették:

— Hol van a Mester?!

Megtörtént hát az első Feltámadás a házban. Hisz ekkor még szolgám sem jött ki erre a helyre.

De boldogan mesélte el számotokra, mikor eljöttetek:

— Volt Feltámadás! Jézus Krisztus feltámadt a Sírból! Felkeltett, és láthattam a Sírt! Láthattam, ahogy kijött a Sírból! És ahogy megmutatta, hogy az Élet erősebb a halálnál!

S ekkor örültetek vele együtt. De szomorúság is volt bennetek:

— Ha tudtuk volna, akkor eljöttünk volna. De nem baj, most már tudjuk, ha megérjük a jövőt, akkor már eljövünk.

És ettől az időtől kezdve van számotokra jelen itt, évről évre a Feltámadás örömhajnala a Fényben, a tündöklő ragyogásban, a kegyelem szeretetében, ahogy megtapasztalhattátok a Fényt, többen és többen részesei lehettetek, ahogy elfogadtátok mindazt, ami „ajándék kegyelme révén hozzánk jött, felemelt és erőt adott, hisz mi is feltámadtunk egy kicsit, úgy éreztük, mert fontos, hogy átéljük e kegyemet, e szeretetet, e örömet, e békét”.

Így most a jelenben is még bennetek él a Feltámadás öröme e helyen, amikor felkészültek, hogy „mit is énekelünk”. Némelyek, akik megtehetik, meg is nézik, hogy mi volt előtte, hogy „készen álljunk, hogy ne bakizzunk, és tudjuk”.

És erre most is, ahogy máskor, felkészültetek. De erre megint nem az az ének következett, amelyet előkészítettetek. Erre az jött, hogy: „Krisztus virága, szép termőága”83.

El is tévedtetek!

Mert volt, aki a második versszaknál tartott, volt, aki az elsőnél.

De ez mind öröm és boldogság!

Mert tudtok örülni egymásnak, tudtok figyelni egymásra, és tudjátok szeretni egymást. S a Szeretetre készültetek, a Szeretetéhez jöttetek össze, mert: „Most a Szeretet jött hozzánk a fájdalom és a szenvedés után! És jó, hogy ezt a Szeretetet ismét együtt megtapasztalhattuk, ünnepelhettük, örülhettünk egymásnak. És milyen jó, hogy még ezen a napon is működik a kegyelem a szeretetében, hisz talán a megpróbáltatások jönnek és jelen vannak, talán a zarándokok között, akik elzarándokoltak, és akik, hogy visszatérhessenek e ünnepben a családhoz. És még ekkor is működik Jézus Krisztus szeretete, jelenléte!”

Mert volt, aki felhívta szolgámat, és azt mondotta:

— Meg kell osztanom veled, mert kézen foghatóan működött még most is a kegyelem, a Jézus jelenléte a szeretetben!

És milyen boldogság ez, mikor ennek tanúi vagytok!

Átélhetitek, értékelhetitek az öröm szeretetében és kegyelmében.

Mily boldogság akkor érezni azt, amikor egy napon talán nem úgy indul a napod, ahogy elképzeled, talán akadály gördül eléd, talán nehézség, megpróbáltatás, fájdalom, bánat, szomorúság, betegség, családi problémák, gondok, munkanélküliség, sok mindent lehet felsorolni a nap kezdéséhez. De ilyenkor mindig arra gondoljatok, hogy: „Számunkra egy új nap virradt. Ez az új nap megadja a saját csodáját a szeretet kegyelmében, örömében és békéjében. És ha ezt a napot is ilyen örömmel kezdjük, akkor én is másképp érzem magam, nem engedem, hogy a szomorúság, a gyarlóság vezessen előre, hanem érezzem azt, hogy igen, csodálatos ez az új nap a hajnalban, a megkezdett napban. Mert megadatott számunkra, mert ma felvirradt nekem ez a nap, mert köszönöm, Uram, Jézusom, köszönöm, Szűzanyám, Édesanyám, hogy az éjszakában is velem voltál, elfogadtad felajánló imámat az estében, és Reád hagyatkoztam az éjszakában, és óvtál, őriztél, megtartottál. És újra megjelent számomra ez az új nap a szeretet fényében, örömének kegyelmében.”

Úgy-e, milyen jó, ha így készülünk fel egy napra, nem unottan, nem szomorúan, nem bánatosan, nem úgy, hogy: „Már megint egy új nap jött. Mi is vár reám?! Hogyan is csináljam?! Mit is kell cselekednem?! Hova kell mennem?! Mi a dolgom?!”

Igen, ezek is jelen vannak a mindennapokban, de nem mindegy, hogy ezeket, amelyek körülvesznek, amelyek szintén fontosak az élethez, hogy hogyan fogadom el, hogyan készülök fel rá, és hogyan mondom: „Köszönöm, örömmel, e csodálatos napot! Köszönöm, ha ma is velem vagy, ha ma is fogod kezemet és vezetsz, ha ma is megmutatod számomra, hogy mi vár reám, hogy tudjam szeretettel és örömmel elfogadni, felkészülni, és így haladni.”

Mennyivel másképp éled át a napi problémát, gondot, amelyet nagynak tudsz elképzelni magad előtt, de ha másképp állsz hozzája, akkor másképp értékeled, és másképp készülsz fel rá, és másképp fogadod el.

Úgy-e, ismerősek voltak ezek a szavak a tanítás révén?

Hisz már nem először halljátok, azt sem, amikor arról beszéltem nektek, hogy milyen is az egész lényetek az emberben és a testetekben. Amikor arról beszéltem nektek, hogy nem mindegy, hogy mit hogyan könyvelsz el, és viszel be önmagad részére. Hisz jelen van a fej. A fejben jelen van az agy, amely működteti a gondolataidat. De nem mindegy, hogy mit táplálsz beléje e gondolatok révén, hogy csak a jót, és megpróbálsz inkább a jóra törekedni, és hogy a jó féltekét töltsed ki, erősítsed, és magabiztossá tegyed. És nem pedig a negatív és a rossz oldalát. Mert ha csak a rosszakat, a negatívumokat, a kételyeket, a félelmeidet, a vezetésed révén csak ezt helyezed el, akkor szinte kisebbé válik az agynak az a része, amely a tökéletesség jóságát adja felétek.

És jelen van a nagyobb részében a félelem, az aggodalom, a kétely, és jelen vannak a problémák és a gondok, amelyek a negatívumot helyezik el, és amely akkor duzzad, és több tért foglal el önmagadban.

Ismerős volt ez a tanítás, hisz mikor próbáltam elmondani számotokra, a testvérnek, és a testvér, mikor ennek tanúja volt, és mikor oda álltam, és így próbáltam nektek mondani, azt mondta:

— Hess, hess, ki a fejemből minden! Nehogy elmondja, hogy mi zajlik bennem!

Pedig Én, Jézus Krisztus Uratok — már megtanulhattátok —, hogy ami a te saját titkod, és amit te saját magadnak ide elrejtesz, azt Én, ha tudom is, nem adom csak így ki.

Hát, akkor hogyan jössz Hozzám bizalommal, szeretettel?

Hogyan hagyatkozol Reám?

Hogyan bízol Bennem?

De igen, ezt azért kellett megélnetek, hogy megismerjétek ennek is a tanítását, hogy így volt e helyen jelen, amikor szolgám így felállt, és oda állt, és próbálta mondani, hogy értsétek meg, hogy nem mindegy, hogy hogyan élitek az életeteket, hogy mit hogyan értékeltek, hogyan fogadjátok el, hogyan zárjátok be önmagatokba. Mert nem csak a szívbe zárod be, hanem itt, hogy a gondolatmeneted révén hogyan is képzeld el magadnak az előre elkészített dolgokat, az előre megfontolt dolgokat, az előre bevitt dolgokat, hogy: „Hogyan gondoljak arra, hogy én egy ember vagyok, egy kiegyensúlyozott ember, akinek megvan mindene, aki megpróbálok úgy élni a szeretet, kegyelem révén, hogy elsőként elfogadom önmagamat, és ha önmagammal tisztában vagyok, akkor, Uram, már képes vagyok Téged is befogadni, megosztani szívemet. Hisz szívemet kialakítom tabernákulummá, hogy befogadhassalak, és e megosztással eggyé válhassak Veled a szeretet, kegyelem révén.”

Mily öröm, és mily boldogság mindez, ha így vesz körül benneteket!

És akkor nincs miért félni, aggodalmaskodni, szomorúvá válni, és elgondolkodni mindazon, hogy: „Igen, de miért van ez és ez?”

És a miértre néha azonnal szeretnétek választ.

De a miértre néha sokára jön meg a válasz.

Néha a miértre felajánlani talán, elhelyezni, kérni, hálát adni kell. És akkor megvalósul bennetek a miért megfogalmazott szó, és már tisztában vagy vele, hogy hogyan is van a miértre a szeretet kegyelmének válasza a megvilágosításban, a felismerésben és az elfogadásban. Hisz fontos, hogy ezt mind-mind meg tudjátok élni, tanulni a tanításból, és akkor valóban kiegyensúlyozottá válsz önmagaddal a felismerésben és a szeretetben. Akkor már haladhatsz az úton, akkor már elfogadhatod a meghívásodat, akkor a meghívásban eleget teszel, hogy felveszed minden nap keresztedet, és ezt a keresztet hordozod a követés és küldetés révén. Mert: „Igen, Uram, Te meghívtál az útra. Én a meghívást felismertem és elfogadtam, és haladok Veled.”

És ha ez a kereszt a súlyában nehéz, fájdalmas, úgy érzed, roskadozol alatta, és ilyenkor Reám tekintesz, ki Én is elestem a Keresztfa súlyával az út porában, a kövek között. Arcomat elborította a por. És nagy küzdelmek árán felállok e Keresztfa súlyával, mert hisz az Írás a jövendölésében be kell, hogy teljesedjék, hogy felérhessek a Koponya helyére!

De amikor a ti keresztetek ilyen nehéz, ilyen fájdalmas, és úgy érzed, hogy „már talán a földig roskadtam, nem bírok menni”, ilyenkor kéred a segítséget: „Ó, Uram, jöjj segítségemre! Ó, Uram, vedd el e keresztem súlyát! Ó, Uram, segíts, hogy felállhassak, összeszedjem magam, ismét magamra találjak, ismét én legyek!”

És hogy ha ez megtörténik, akkor ismét visszakérheted a keresztedet.

És a meghívásod révén tovább haladsz.

És milyen jó ez a remény a szeretetben, hogy: „Igen, Uram, Jézusom, én Hozzád fordulhatok a reményben, bizalommal és szeretettel, hogy elfogadod felajánlásomat, kérésemet, fohászomat, elfogadod könnyeimet, imáimat. És Te nem mondasz nemet, Te nem fordítasz hátat, Te visszajössz, és lehajolsz, és megemeled a keresztem súlyát. Felemelsz, hogy ismét önmagam lehessek.”

Ez a tanítás sem volt ismeretlen számotokra, hisz már hallottátok a kegyelem szeretetében, hogy fontos, hogy érezd, hogy nem vagytok egyedül. Érezd, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok, ha kikerestelek az út porában, mert észrevettem, a porszemben mintha valami megcsillanna, hogy valaki jelen van.

Mária:

Akkor valóban felállok az út porából, mert Te nem hagytál engem e út porában, hogy semmivé váljak, mert érezted, hogy szükség van reánk. Érezted a jelenlétet, érezted, hogy itt vagyunk. És fontos, hogy mi Veled együtt haladjunk, hogy megfogjuk Kezedet, és így haladjunk a mindennapokban.

Így éljük át hónapról hónapra a tanításodat. Így éljünk belőle, merítsünk erőt a felemeléshez, az elfogadáshoz. S érezzük azt, hogy valóban itt vagy, hogy eggyé váltál velünk, elfogadtad a megnyitott szívünket, elfogadtad a megnyitott szívben azt a helyet, amelyet Számodra elkészítettünk, és így boldogan haladhatunk a mindennapokban. És így öröm az eggyé válás a szeretetben.

Így tudjuk elfogadni felebarátainkat, testvéreinket, szeretteinket, családtagjainkat. És így érezzük teljesnek azt az ajándékot, amellyel a mai nap örömünnepében eljöttél, megajándékoztál, megerősítettél, hogy ismét éljen bennünk a Te tanításod a kiemelt ajándékokkal, amelyeken egy kicsit mosolyogtunk, egy kicsit örültünk, egy kicsit úgy éreztük, hogy élünk, mert az öröm életet ad, a béke felemel, a szeretet megmutatja, hogy nincs hiábavaló küzdelem az életben. És így szabad örülni, szabad jókedvűnek lenni, és szabad, ha olyan az alkalom, mosolyogni, nevetni, mert a nevetés is a Te ajándékod.

Jézus Krisztus Urunk:

És ezt az ajándékot Én, Jézus Krisztus Uratok e kiválasztott Mária szolga által már többször megadtam számotokra a tanítás révén, hogy szabad önfeledten örülni, és ha kell, mosolyogni és nevetni. Hisz a bűnbánat-időben is jelen volt számotokra egy ilyen ajándék! Amikor egyre nehezebb és nehezebb volt a jelen bűnbánatában a fájdalom, a szenvedés, a nehézség, amikor azt mondtátok:

— Nem igaz, hogy ezt már el lehet fogadni, viselni! Nem igaz, hogy ezt még lehet fokozni a fájdalomban!

És ahogy a fájdalom így jelen volt számotokra, és Mária szolgámat, ahogy bevittétek, elhelyeztétek, és készültetek, hogy jön számotokra majdan a tanítás. És a tanítás, „amelyből majd erőt merítünk”. Bágyadtan, szomorúan ültetek, és azt mondtátok:

— Nem tudjuk, kinek kell szólni. Nem tudjuk, kit hívott ki az Úr Jézus.

Erre Én, Jézus Krisztus Uratok megszólaltam Mária szolga-testvér által:

Sáfár testvér84 azt mondja, nem tudja, kiről kell szólni? Hát, ott volt azon a helyen!

De még nem értették.

És utána csak azt figyelték, hogy Mária szolga önfeledten nevet és mosolyog! És nem tudták, mire vélni. Erre ők is nevettek, annál jobban. Zengett a hely.

Volt, aki megkérdezte:

— Az előbb még jajgatott, most meg nevet!

Mert Én, Jézus Krisztus Ura mutattam számára egy képet, amelyet nevetés nélkül nem tudott elfogadni.85

Akkor is így nevettek valamennyit, de nem tudták, hogy mit!

— Uram, mondd már el, hogy mit nevetünk!86 Mert mink is, de nem tudjuk! — így szóltatok.

És ekkor Mária testvér elmondja számotokra:

Nem tudja, kinek kell szólni, hisz jelen voltatok azon a helyen, amely testvéremet szólítottam87. De jelen volt veletek pásztorom88 is, aki szeretett nektek történelmi órát adni. A történelmi óra néha órákba szinte bele tudott menni. De volt közöttetek egy testvér, aki csípőre tett kézzel oda áll, és kérdezi a pásztort.

Sáfár testvér oda lép, megrúgja a bokáját:

— Még ilyent kérdezel, ott találod magad a csatatéren!89

Hogy tisztában legyetek, hogy mi volt ez a kép, testvérek a zarándoklatban jelen voltak a segesvári csatánál. Pásztor testvér meg belemerült a történelmi órába — órákon keresztül. És a testvér csak kérdez. Kis idő múlva: kérdez. De nem csak ő, más is, mert a másik testvér is kérdezett. Hisz a kíváncsiságukat ki kellett elégíteni. És a testvér már a sáfárban megunta, oda lépett:

— Ha még egyet kérdezel, te is ott találod magad a csatatéren!90 Hisz úgy bokán rúglak!

S ekkor már tudták, hogy min kell nevetni.

Ezért mondom számotokra, hisz a fájdalom, szenvedés pillanatában, ahogy Mária szolgám is nagyon szenvedett, hisz már nem egyszer átéltétek a Golgotát, nem egyszer voltatok jelen, és láttátok, hogy valóban nehéz. De hogy megerősítsem, megvigasztaljam, segítsek, ezért időnként Én, Jézus Krisztus Uratok is így mutatok Mária szolgámnak képeket, hogy ismét ott legyen, átélje, amely megtörtént, ami által a mosoly, a nevetés felhőtlenné válhat a szeretetben, ami által könnyebben tudjátok elfogadni mindazt, ami ez után jön.

Hisz a kezdetekben azt mondottam: Elég szomorú az élet, elég sok fájdalom, szenvedés, amely körülvesz benneteket, ezt nem szabad úgy elkönyvelni és rejteni szívetekben, lelketekben, hogy úgy éljetek, hogy minden lelátsszon rólatok, hanem néha mosolyogjatok is, érezzétek a szeretetet, érezzétek az ajándékot és a kegyelmet, és szabad a mosolyból a nevetésbe válni. Hisz régen köztetek volt a barika91, aki sokszor olyankor is megnevettetett benneteket, amikor éppen nem volt illő, de nem tudtatok mit tenni, el kellett fogadnotok, és nevetni. Volt, mikor Mária testvérem a szolgában rászólt:

— Most pont nem illő.

— De mindenki, néz meg, olyan, mint a savanyú uborka! Hát, muszáj, hogy nevessenek! — ez volt a válasza, könnyedén elintézte.

Azt akarta, hogy felhőtlen legyen a szeretet, a boldogság, hogy átéljétek, hogy érezzétek azt, hogy igenis, Én, Jézus Krisztus Uratok nem tiltottam meg soha, hogy örüljetek, soha, hogy jól érezzétek magatokat, soha, hogy nevessetek. Én, Jézus Krisztus Uratok mindig azt mondottam a tanításban:

Vannak helyek, vannak pillanatok, vannak jelenlétek, és mindenhol mindenki felismeri, hogy mikor hogyan viselkedjen, hogyan szabad átélni, értékelni, nevetni, és hogyan kell érezni azt, hogy az öröm és a boldogság, a szeretet mosolya és nevetése hogy erősít meg és vigasztal meg benneteket a mindennapokban.

Fontos, hogy ezt mind-mind éljétek, mert a tanításaim néha erről is szóltak felétek a szeretet kegyelmében, hogy nem csak azt, hogy igen, felveszünk egy arcot, egy összetett kezet, és ülünk, és nem merünk semmit tenni a cselekvésben.

Igenis, szabad nevetni, mosolyogni, hisz pont ez a pásztorom, akiről most beszéltem, az volt egy olyan esztendőben itt, amikor ő gyermekekkel érkezett, és sokszor hozott másokat is. És azon a Golgotai napon megkérdezte szolgát, Máriát a testvérben, hogy:

— Itt van ez a gyerek, ez a székely gyerek! Olyan székelyesen beszél. És ez a székely gyerek székelyesen el szeretné mondani az ő meséjét.

És elmondotta.

És mindenki szinte derült a padokban, mosolyogtak.

Volt testvér, aki szinte tátott szájjal nézte, és úgy nevetett.

Igen, mert megvolt a szentmise bemutatása, amelyet átéltünk a szentmise ajándékának, titkának kegyelmével, majdan szólt Mária szolgátok, és majdan szólt a gyermek, hogy felkészítsen benneteket kicsit az örömre, mosollyal. S majdan ismét, ahogy szokták mondani, arcotokról lement a mosoly, és már a komolyság, az átélés, a szeretet kegyelme így volt jelen. Felkészültetek a Golgotára, hogy a Golgotán ismét eggyé válhassatok a szeretet, kegyelem révén.

Ezért hát fontos, hogy figyeljetek egymásra, fogadjátok el egymást, és éljetek a szeretetben, éljetek az örömben, éljetek a boldogságban, éljetek abban, hogy érezzétek, hogy fontos a mindennapi embernek a testvérben, hogy tudjon valakinek, valaminek örülni. És ha az öröm olyan, akkor mosolyogni és nevetni, hogy el ne vesszünk, hanem erőt kapjunk, és tovább tudjunk élni és haladni előre a mindennapok révén.

Hisz fontos értékelni mindazt, ami ajándék a jelen kegyelmében, megelevenedik most itt előttetek a szeretetben.

Többen és többen vártátok, ma lesz-e jelen rózsaszirom a kegyelemben, az ajándékban, a szeretetben. Hisz ma jelen volt a Fény útja, amelyen Mária szolgám felment, és átélhette, hogy mi vár reá és reátok az Örök Hazában, ahova felkészülünk, hisz az út így vezet oda. És ez az út szakaszokra van bontva, és a szakaszokban, hogy megéljétek, megtisztuljatok, megerősödjetek, és így tudjatok haladni. Ezért ma nem a rózsaszirmot emeltem ki, hisz nem lehet minden évben ugyanazt kiemelni számotokra. Másképpen világítva a tanítást, a kegyelmet és a szeretetet, amely átölelhet benneteket, amely megerősíthet benneteket, ami által tudtok haladni előre a mindennapokban.

S akkor boldogan tudjátok énekelni azt az éneket, amikor köszöntitek Jó Jézus Krisztus Uratokat a szívvel, az énekkel a szeretet kegyelme révén: „Uram, Jézus, köszöntünk most Téged”.92

Valóban így készültök, hogy eggyé válhassatok Velem, és felkészülve, hogy az Otthon mindenki számára nyitott. És a nyitottságban minden testvérem szabad akarata révén dönti el, hogy szeretne-e ebbe az Otthonba helyet foglalni, ahol elkészített számára a hely. De ez az Otthon nem csak akkor van jelen és akkor lesz jelen, amikor majd befejezitek földi pályátokat. Az Otthon most is jelen van, mert Én, Jézus Krisztus Uratok itt vagyok, szólok hozzátok, tanítalak benneteket, megajándékozlak az áldás kegyelmének szeretetével, és így élitek át mindazt, amely körülvesz benneteket. És így valóban ez az Otthon szeretetteljes legyen számotokra a nyitottságban, az őszinteségben, a kegyelemben, a felismerésben, az elfogadásban, a küldetésben és a követésben. Hogy ha ezeket mind-mind a tanítások révén felismertétek, elfogadtátok, szívetekbe zártátok, akkor nem lesz nehéz valóban eggyé válni a szeretet-otthonnal, amely már itt elkezdődik, és végbemegy az Örök Hazában. És így fontos, hogy az élet minden napjában erősítsen, óvjon, védjen és vezessen benneteket.

Így a mai napban most, e ünnep alkalma révén megajándékozlak benneteket áldásommal. De mivel még az áldást árasztanám felétek, fogjátok össze ismételten kezeiteket.

Hisz többen vagytok jelen, akik nem részesültetek a Feltámadás Fényének tündöklő ragyogás-áldásában. Így most nem teljesen azt az ajándékot adom számotokra, hisz már, ahogy mondani szoktuk, Húsvét nyolcada is elmúlott. De a mai nap, hogy ilyen közel vagyunk a Húsvét ünnepéhez, hisz bennünk él, így most az évforduló szeretetének, ünnepének áldását adom felétek. De ez az áldás áradjon reátok, töltse be minden nyitott szívű testvérem szívét, aki befogadja e ajándékot a szeretet kegyelme révén, hogy megerősítsen, és megmutassa számotokra továbbra is a meghívott utat, hogy ha érzitek szívetekben a meghívást, hogy: „Ismét igent tudjunk mondani közösen, és közösen járni az úton Veled, Jézus Krisztus Uram, mert mi mind a Te testvéreid vagyunk, Hozzád tartozunk, és Veled szeretnénk járni a mindennap-utunkat. Azt az utat, amelyet már megkezdtünk, hisz megmutattad számunkra a Fényt, a ragyogást. Átöleltél bennünket, felmelegítettél, megerősítettél, így megmutattad mindazt, hogy mi az ajándék, amely a miénk, amelyet szívünkbe zárhattunk a mindennapok révén.”

Így most áradjon reátok e szeretet, örömteli ünnep évfordulóján áldásom kiválasztott Mária szolga által a Feltámadás Fényének ragyogásában, hogy ez a Fény jelenjen meg előttetek, érezzétek, átöleljen, és mutassa továbbra az utat.

Így áradt felétek áldásom kiválasztott Mária testvér-szolga által.

Az Atya, a Fiú, a Szentlélek.

A Szentlélek kegyelme mutassa meg számotokra az Élő Lélek jelenlétében a megvilágosított utat a Fényben, a ragyogásban, hogy éljétek mindazt, aminek részesei lehettetek a tanításban, a felismerésben, az emlékezésben. Mert Én, Jézus Krisztus Uratok voltam és ma vagyok. De hogy meddig leszek így köztetek, hogy szólok, ezt még most nem mondom el. De fel kell készülnötök arra is, hogy ha eljön az idő, és már nem szólok hozzátok kiválasztott Mária szolga-testvér által, hogy akkor is a meghívott, elfogadott úton tudjatok haladni a mindennapokban, a kegyelemben és a szeretetben.

Jelen lévő testvérek:

Dicsőség Neked, Istenünk!

Glória szálljon a Mennybe fel,

Jöjjön a Földre a béke,

És az emberi szívbe a jóakarat.

Ámen. Ámen.93

 

  • Programjaink

    • Programjaink

      A Golgoták programja A Golgoták időpontja:…

    • Zarándokbusz

      Tájékoztatjuk a testvéreket, hogy minden hónap első péntekjén és Nagypénteken külön zarándokbusz indul Budapestről Sükösdre. Az autóbusz minden alkalommal déli 12:00 órakor indul az üllői úti stadion (Fradi-pálya) üllői úti oldala mellől. Ugyanez az autóbusz az éjszakai szentmise után, hajnai 02:30-kor indul vissza Budapestre.

    • Évforduló ünnepe 2017. április 25

      Értesítjük a kedves zarándok testvéreket,…