Mária1:

Az irgalmas Jézus

Az irgalmas Jézus

Akkor, ha mindenki fölkészült, akkor elindulunk, hisz most már egy kicsit csúszásban vagyunk, de nem vészes, hisz a szentmisével már ugyan elkezdődött a programunk, de így a mai napon most az évfordulóra emlékezve elindulunk erre a meghívott útra, szintén közösen, együtt, hisz nektek is inkább ma van évfordulótok, bástyák és testvérek a segítőkben, amikor Jó Jézus Krisztus Urunk megkért benneteket, hogy elfogadjátok-e…

Jézus Krisztus Urunk:

…hogy lesztek-e bástyák Mária mellett, amikor őt be kell vinni. Akkor még ugyan nem tudtátok, hogy valójában most mi történik, mi az, hogy bástya lenni, de igent mondtatok.

Mária:

És eljött az első bűnbánat-golgota, amikor még csak megkaptam a hat héten keresztül a tanításban, hogy milyen is a Golgota a fájdalom, szenvedés átélésében, és amikor be kellett, hogy hozzatok, akkor sokféle formában próbálkoztatok…

Jézus Krisztus Urunk:

…de ezt majd egy kicsit később fogom a megemlékezésben megadni számotokra. Addig jó lesz, ha magatok elé próbáljátok pörgetni, hogy jól emlékeztek-e az eseményekre, amelyre most csak lehet, hogy mosollyal, örömmel, és nevetés tör ki belőletek, hisz ezen a napon az évforduló ünnepében az összejövetel a szeretetről, a békéről és az örömről fog szólni itt a jelenlévőknek, és akik várnak bennünket.

Mária:

Ennek reményében induljunk el együtt, közösen, ugyanúgy kézszorítással, hogy velem vagytok. (…)

Akkor együtt megyünk, pásztoraimmal.

Mária2:

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

Jelen lévő zarándoktestvérek:

Mindörökké! Ámen.

Mária:

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, akik eljöttek a mai napon az évfordulóra, hogy az évforduló ünnepében örömmel, szeretettel és békével vegyünk részt, hisz az évforduló az örömről és a szeretetről szól számunkra, hisz ilyenkor Jó Jézus Krisztus Urunk a megemlékezésben az évek folyamán, eseményeiből emel ki számunkra egy-egy különleges megtörtént, megélt eseményt, ami öröm és boldogság a szeretetében, és különösképpen azon testvéreimnek, akik részesei lehettek ennek a kegyelemnek, ennek az ajándéknak, ennek a megtapasztalásnak. Így a mai napon az évfordulóhoz, most nem a felajánlással fogjuk kezdeni, ahogy a golgotai napokon, hanem most az évforduló ünnepében, amit Jó Jézus Krisztus Urunk ajándékul ad számunkra a megemlékezésben, a kegyelemben és a szeretetben.

Ezen a napon az évfordulóban, minden évben ez az egy nap, ami ilyenkor a segítők és a bástyák, a családtagok, akik foglalnak elöl helyet, akik részesei voltak ennek a kiválasztásnak, akik részesei voltak az elfogadásomnak és az elindulásomnak. Ahogy Jó Jézus Krisztus Urunk akkoriban azt mondotta: Én leszek a Tanító Mária kiválasztott testvéremnek. Szemetek előtt tanítom őt, ahogy, mint egy házat építetek, tégláról téglára. Így lesztek ti tanúi mindannak, amit Én a tanítással, a kegyelemmel és a szeretettel megadok neki és nektek.

És most, ha visszapergetjük ezt a huszonegy évet, rádöbbenünk mindarra, hogy mi mindennek lehettünk tanúi a kegyelemben, az ajándékban, a megtapasztalásban, hisz Jó Jézus Krisztus Urunk sokszor felkészített sok mindenre előre, hogy mi várható, minek lehetünk majd tanúi, és volt időnk rá felkészülni, és a felkészülés révén a szeretet kegyelme által tudtuk elfogadni, ami körülvehetett bennünket, amelyet meg kellett élni, amelyet tudnunk kellett elfogadni, és a szeretet szaván tovább adni azoknak a testvéreknek, akik ez által talán ismerték fel Jézus kérését, fohászát, felajánlását, amivel Hozzája fordulunk? De itt Jézus kéréséről van szó, ahogy Ő szól hozzánk a meghíváshoz és az úthoz. Hogy mi felismerjük-e ezt a meghívást, felismerjük-e az utat, és megpróbálunk-e rajta elindulni. És ekkor örömmel és szeretettel fordulunk Jó Jézus Krisztus Urunkhoz, és örömmel és szeretettel fogadtuk el azokat a tanításokat, amelynek részesei lehettünk.

És így a mai napon, hogy mi lesz a kegyelem, mi lesz az ajándék, mi lesz ennek az estének, amelyet most megkezdünk, a külön tanítása, emlékeztetése, felismerése, elfogadása, azt még most előre én sem tudom elmondani, hisz majd Jó Jézus Krisztus Urunk adja meg számunkra azokat a pontos részeket, amelyre szükségünk van.

Ennek reményében most köszöntjük Őt először énekkel, hogy itt van közöttünk, hogy mi testvérei lehetünk, és követhessük Őt a mindennapi élet útpályáján.

Uram, Jézus, köszöntünk most Téged,

Szeretetből fakadt ez az ének…3

Ez az ének, amikor íródott, ’93-ban, novemberében, akkor még nem tudtuk, hogy valójában mi vár reánk, hogy mennyi ideig leszünk így szeretetben, örömben és békében, valóban, együtt, ahogy ezt az éneket Jó Jézus Krisztus Urunk leíratta testvérünkkel. S ez az ének, amikor íródott, hideg volt, esett az eső, és még mindig nem tudtuk, hogy hova is tudjunk menni, mert már kint hideg volt, de még a sátorunk teljesen nem állt. A garázs- vagy a családi háznak az előszobája, ahova akkoriban húzódtunk, és ahol megpróbáltunk minél többen és többen elférni, minél többen szeretetben lenni, és örülni. És nem törődtünk azzal, hogy valójában hány óra van, nem törődtünk azzal, hogy nekünk hamarosan majd munkába kell állni. Mi csak azt vártuk a szeretet örömében, hogy: „Igen, Uram, ma még mit adsz számunkra? Valójában eljössz-e hozzánk? Valójában szólsz-e nekünk, adsz-e valami tanítást a kegyelem által, amit megtapasztalhatunk?”

És vannak, akik így szóltak:

— Most már menni kell, már nem maradhatunk, hisz valamennyit aludni is kell.

De alig indultak el, még nem értek ki ahhoz a járműhöz, amellyel jöttek, és már üzentek nekik:

— A Mari eldőlt. Biztos, itt az Úr, jöjjetek, hallgassátok.

Senki nem törődött már azzal, hogy „elindultam”, senki nem törődött azzal, hogy „aludnom kell”, senki nem törődött azzal, hogy „reggel munkába kell mennem”: „Nehogy valamiből is kimaradjak, valamit ne úgy tapasztaljak meg, amelynek részesei lehetnek talán a többiek? Hát igyekszek vissza én is, hogy itt maradhassak, hogy megtapasztalhassam” — ezt a tanítást, ezeket a szavakat, amit néha nem is értettünk? De boldogok voltunk, mert éreztük szívünkben a melegséget, éreztük a szeretetet, ahogy egymásra tekintettünk. Úgy éreztük magunkat, hogy talán idegenek vagyunk egymásnak, mert azt sem tudom, hogy ki honnan érkezett, de valahogy mégis olyanok voltunk, mintha testvérek lettünk volna ebben a pillanatában, ebben a kegyelemben, amit Te, Uram, Jézusom, itt megadtál e szeretet-érzéssel, a megtapasztalással, a Fénnyel, az örömmel, a melegséggel, ami által azt éreztük, hogy mi boldogok vagyunk, mi azok vagyunk, akik el sem tudjuk képzelni, hogy rossz is lehet talán az életben, a fájdalom, a bánat, a szomorúságában. Mert ezekben a napokban, ezekben a hetekben és ezekben a hónapokban csak ezek jártak előttünk, rajtunk és bennünk, hogy: „Igen, Uram, Te a kegyelmi ajándékodat így adtad meg számunkra a megtapasztalásban, a felismerésben és az elfogadással.”

És ekkor, amikor kiválasztottad testvérünket, kiválasztottál mellette bennünket is, és sokunknak sok mindent adhattál, mert ahogy elindultunk, nem csak a bástyák lettek kiválasztva a segítő testvérekkel, hanem ki lettek választva mindazon testvéreink, akik imát, vagy éneket, vagy egy fohászt írtak le oly gyorsan, amikor megkapták szívükben, lelkükben, egész lényükben, azonnal félretenni mindent, és leírni a csodálatos éneket, a csodálatos fohászt, imát, ami által megerősödtünk, ami által éreztük, hogy: „Uram, ezt csak Te adhattad, mert én, az egyszerű ember, ezt hogyan tudtam leírni, hogyan voltam rá képes, hogyan adtad meg számomra ezt a kegyelmi erőt a felismerésben, az elfogadásban? És ez által tudtam meg, hogy mi a küldetés a követésemben, hogy Hozzád tartozzam, Uram, a mindennapjaimban, és összetehetem két kezemet, mert én a Te testvéred lehetek e meghívás által most.”

De akkor még a most-ban nem gondoltuk, hogy ilyen hosszú ideig maradunk együtt örömben, békében és szeretetben, hisz Jó Jézus Krisztus Urunk szinte, mint egy család, úgy alkotott össze bennünket, egymásra tekintünk, örülünk, mosolygunk, a tekintésünk, a pillantásunk, a fejbólintásunk már néha kifejezi számunkra, amire éppen szükségünk van e kegyelemben, e szeretetben, e ajándékban, „ami által én is Hozzád tartozhatok, Uram, Jézusom”.

És így e évforduló ünnepében most felkészülve, szeretettel és örömmel, azok, akik ma jelen vagytok, és mindazok, akik az első napon is velem voltak, hisz most bent viccesen azt mondottátok a bástya testvérben, a segítő testvérben, hogy:

— Lepörög előttem az az első nap4, amikor csak azt hallottam, azon a bizonyos focipályán, hogy valaki még mindig fekszik és beszél magában. De hogy valójában mi történik, azt nem tudom.

Jézus Krisztus Urunk:

És valójában te se tudtad, testvér, a sáfárban5, hogy itt maradsz, kikötsz ezen a helyen, és ennyi éven át itt maradsz, és Én, Jézus Krisztus Urad sáfárrá választalak téged a mindennapi élet kegyelem-, küldetése, a követés részében.

Mária:

Ennek reményében most szeretettel és örömmel énekeljük az énekünket, amellyel hétről hétre a bűnbánat-időben, és hónapról hónapra a Golgotán szeretettel és örömmel megyünk Jó Jézus Krisztus Urunkhoz, aki ölelésre tárja az Ő Karjait, és így várja mindazokat, akik hiszünk és bízunk Benne, akik Hozzája tartozunk, és boldogok lehetünk, hogy követhessük Őt a mindennapi életünkben.

Indulj az úton, előre nézz,

Nem tántoríthat ezernyi vész…6

Köszönöm, testvérem. Te itt maradj elöl, foglalj majd helyet itt valahol elöl.7

Íme, eljöttünk a sátorunkba, amely annak idején, mikor épült, ’93. november vége felé, amikor már el kellett döntenünk, mivel a templomba nem mehettünk, annak idején nem engedtek be, valahol lenni kellett a közösségnek, és akkor a testvérek, akik most bástyák és segítők, családtagok, eldöntötték, hogy ezt a helyet kitakarítjuk, és először ezt a részét a sátornak elkészítjük. Itt is elférünk sokan, akik összejövünk. Akkor még padjaink se voltak, örültünk, ha egy tégladarabot találtunk, és nem törődtünk vele, mert az öröm a szeretetében nagy volt számunkra. Elfogadtunk mindent, amit Jó Jézus Krisztus Urunk adott nekünk, ami által éreztük azt a kegyelmet s azt a szeretetet, amit addig úgy éreztünk, hogy nem is ismertük, azt sem tudtuk, hogy ilyen létezik, és elfogadható-e.

De mi ma örömmel és szeretettel jöttünk ennyi év után is ebbe a sátorba. Vannak, akik azt mondják számomra, hogy néha visszataszító számukra ez a sok kép, amely itt megjelenik.8

De ha ezekre a képekre tekintek, azok a testvéreim jutnak eszembe, akik már nincsenek közöttünk, akik akkor otthonról elhozták a képet vagy a padlásról, és egy kicsit rendbe raktuk őket, hogy egy kis formája legyen ennek a szegényes sátornak. És így mi ezt a sátort az Úr Jézus kérésében meghagyjuk az eredeti formájában még akkor is, ha némelyek azt mondják, hogy visszataszító ezek a képek, ez a dömping, ami itt jelen van.

De ez a képek arra emlékeztetnek bennünket, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk, aki megszületett az Isteni Második Személyben e Földre, majdan, mikor elkezdte működését, kiválasztotta tanítványait, és tanított, és majdan értünk vállalta a megaláztatást, a kitaszítottságot, a megvetést, a gyűlöletet, a kapzsiságokat, a pofonokat, a leköpködést, a ruharángatást, a kereszthordozást, és végül, majdan, a kereszthalált a mi megváltásunkért, hisz tudjuk, még mondhassuk szinte, a húsvét nyolcadában, ahogy vagyunk, előttünk elevenedik fel húsvéthajnal feltámadása az öröm szeretetében, amikor Jó Jézus Krisztus Urunk az Ő megváltását, az Ő kegyelmét, az Ő életszeretetét adta ajándékul számunkra a megerősítésben, a Fényben, az örömben, amelynek tanúi lehettünk, amelyet szívünkbe zárhattunk, ami által megtapasztaltuk a Sírnak ürességét, mélységét, sötétségét, mert már nincs benne az az Ember, akit oda elhelyeztek, a Názáreti, mert eljött az idő, a Feltámadás pillanata a hajnal fényében, és elhozta a hajnal illatában az Életet, amely erősebb lett e haláltól, a kegyelmet, amelyre szükségünk lett, a békét, ahogy tanítványainak is mondotta, hogy: Béke veletek! Béke nektek!

Ez a béke legyen most velünk valóban, és ez a béke mutassa meg ennek a mai ünnepnek a kegyelmét, békéjét és szeretetét.

S ennek reményében még elénekeljük azt az éneket, amit én is most Évának, ahogy ti mondjátok, a sekrestyésnek, kértem, hogy készítse elő. Igaz, hogy itt egy kicsit másképp van írva, mint ahogy én az elején teljesen megkaptam, de ezt a részét énekeljük, ami a mi saját könyvünk 20-as énekét tükrözi számotokra.

Jézusom, Szent Szíved elé borulok.

Imából, énekből koszorút fonok…9

Jelen van a (…), a Fény melegsége átölelt a szeretetében.

10

De hol vagyok?

Nehogy rám essen! Jaj! Mi az, ami jön felém?! És forog.

Ez egy gömb! Színes fényekkel van jelen. De most már megállt, nem jön egészen hozzám. Kialakult benne egy Száj, és mozog, és beszél. Jaj!

— Megszabadultál a bűneidtől, (…) — ezeket mondja nekem.

De ki az, aki beszél? Nem látom. Én félek. És félek, nem látom.11

Eltűnik a Száj e fénylő gömbben, és elmegy.

De miért mondta ezeket nekem, és ki az, aki beszélt?

Ketten térdelnek, és velem együtt sírnak, mert valami történt, de nem tudjuk, hogy micsoda. Imádkozzunk.

Erre megjelennek, és azt mondják:

— Már menni kellene, mert már csak rátok várunk.

— De hogy menjünk, hisz még mindig fekszik? Valamit beszél, nem lehet teljesen érteni neki, és sír.

— De nézzetek szét, már mindenki elment, már senki sincs veletek itt.

Jézus Krisztus Urunk:

Akkor elkezdik rángatni:

— Kelj fel! Kelj fel, itt hagynak. Kelj fel! Nem hallod?! Kelj már fel!

Mária:

Messziről hallom a hangokat, de ahogy ráznak fel, mintha közelebb mennék feléjük. És mikor kinyitom a szemem, azt látom, hogy én sehol sem voltam, én ugyanott vagyok, ahol azelőtt. De akkor valójában mi történt?

— Láttál valamit? Mert valamit beszéltél, de nem értettük, hogy mi az.

— De nem tudom, nem tudom. Valaki szólt hozzám, de nem tudom, ki. Nem tudom. Nem akarom hallani.12 Ne kiabáljatok velem. Nem akartam én itt maradni.

— Már mindenki elment, és csak te maradsz itt.

És így szóltak:

— A Marival történt valami, de nem beszél róla.

Jézus Krisztus Urunk:

Majd itthon elmondja:

— Először csak a Fényt láttam, utána egy gömb jött felém, színes, és forgott. Majd a forgása megállt, és egy Száj jelent meg benne, és az beszélt hozzám. De hogy ki volt, azt nem tudom, nem láttam. De a hang, az olyan szép volt, nem tudom semmihez hasonlítani. A hang!

Először csak hallgatnak és figyelnek, de az után az a válasz:

— Miért pont te?! Miért pont te?!

— De én ezt nem akartam!13 Nem akartam! Nem tudom, miért kaptam.

— Senki más nem volt ott rajtad kívül!

— Nem tudom.

Mária:

És nem értik: nem akartam!

— Talán el kell mondani valakinek. De kinek is mondjuk el?!14

— Majd kint a Magdinak15. Itt a Magdi, majd a Magdinak én elmondom.

S ő így szól:

— Ó, gyerekek! Ez óriási! Énbennem csak az az ének van, ahogy jöttem ide hozzátok, és nem tudom, miért, magamban csak ezt dúdolgatom, hogy: „Vezetsz, Uram, vezetsz…” De hova vezetsz? És hozzátok vezetett.

S akkor mondta:

— Énekeljük el örömmel az éneket, ha már eljöttem hozzátok.

Másnap kérdezik:

— Na, mi van? Láttál valamit? Hallottál valamit?

— Nem. Ez nem így van, ez nem…

Elmúlik még egy nap, megint megkérdezik:

— Ma se láttál semmit? Nem hallottál semmit?

És nem történt semmi.

Már mindenki úgy érezte, hogy megnyugodott, hogy lehet, hogy nem is láttam, csak képzelődtem.

Harmadik nap sem történik semmi.

És a negyedik nap ismét jön a Fény. Megint, mintha félnék és remegnék, de nem akarok félni, de valahogy mégis csak jön. És a Fényben ismét megjelent a gömb, a gömbből ismételten a Száj, aki így szólt:

— Nincs szeretet a Földön. Mert a szeretet fontos, hogy részesetek legyen.

Majd megkérdezik ismételten, hogy:

— Mit láttál? Mit hallottál?

— Most a szeretetről beszélt, hogy nincs szeretet a Földön.

Ezen meglepődtek:

— És erről kell most beszélned, vagy ezt kell mondanod?

— Azt még nem tudom, csak ezt kaptam meg. Ezt szeretném elmondani. De hogy kinek, azt nem tudom.

De akkor már jobban elterjedt a hír, és egyre többen és többen jöttek, hogy megtapasztalják, hogy valójában mi történik. De sokan kétkedve fogadják, mert azt mondják:

— Hát azt sem tudja, kivel beszél! Azt sem tudja, kit lát! Ebben nem szabad hinni. Azt nem szabad elfogadni. Na, menjünk! Erre nincs szükségünk.

De hát én ezt nem magamtól mondom, s nem magamtól teszem.

Majd ismételten elmúlik pár nap, közel egy hét, amikor ismét megjelenik a Fény, a gömb, a Száj. De már nincs félelem bennem, már nem remegek. És most a szeretet mellett azt mondja:

— Nincs béke a Földön. Az irigység és a gyűlölet elhatalmasodik. Pedig a szeretetnek és a békének kellene jelen lenni.

De hogy most ezt miért mondotta, nem tudom. Csak ezt tudom elmondani, hogy most erről beszélt.

Ekkor többen és többen jönnek, és így szólnak:

— Hát, ez biztos a gonosz! A gonosz megkörnyékezte. Nem szabad ebben hinni, nem szabad ezt elfogadni. Meg kell szentelni, majd abbahagyja a hülyeségeit.

De én ezt nem kértem magamnak. Nem tudom, miért kaptam.

Ismét félelem16 és sírás vesz körül:

— Én ezt nem akartam! És az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, megmondani, ki az.17

Erélyesen így szólnak:

— Kérdezd meg!!

— De hogy merjek én kérdezni valamit?18

Ismét félek, és ismét csak sírok.19

És már megnyugszok. Már egy hét is elmúlott, és nem történt semmi! Talán abba is marad, és békén hagy mindenki!

Már majdnem megnyugszok, mindent, hogy elfelejtsek. Most már közel egy hónapja, hogy az első Fényt láttam, amikor ismét jön a Fény, jön a gömb, és forog, és jön felém.

S ekkor a gömbben ismét megjelenik a Száj, és így folytatja:

— Ahogy mondottam: nincs szeretet, nincs béke e Földön. A gyűlölet, az irigység, a kapzsiság, amely elhatalmasodott. Szeretetben kellene élni, megbocsájtásban, mert a Fény kegyelme erőt ad.

Nem értettem. De most majd erőt veszek magamon, és megkérdezem, ki szól hozzám. De mégis félek.

Megkérdezem:

— Szeretném tudni, hogy ki szól hozzám, hogy láthatom-e? Mert azt mondták nekem, hogy velem a gonosz van. De én próbáltam elmondani, hogy szeretet van a szívemben, béke van a szívemben, jól érzem magam, mintha lebegnék a Fényben.

És ekkor a gömb ismét elkezdett forogni, és távolodik. És már nem látom a színeket, csak a vakító Fényt.

És a Fényben valaki mozog.

S akkor látom: egy alak. És ahogy közeledik felém… Jaj! És kilép a Fényből…!20

— Bocsáss meg nekem, hogy kételkedtem, hogy kételkedtünk, nem tudom. De azt mondták, kérdezzem meg, ki beszél hozzám. És én nem tudtam megmondani. S most látom, hogy Te vagy! Nem merek fölnézni, szégyellem magam. És félek.21

És most már nem csak a hang szól hozzám, s azt mondja, emeljem föl fejem.

De nem merem.

— Igen, felismertelek, és most elmondom nekik. Bocsáss meg! Én nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell tenni. Bocsáss meg!22 Köszönöm. Köszönöm! Köszönöm.23

S ekkor kevesen vagyunk, és így szólok feléjük:

— Tudom már, ki az, aki szól hozzám.

És így szólnak felém:

— Mondd már! Mondd már!

— Most miért sírsz? — kérdezik.

— Mert Ő nem más, mint Jézus, akit látok, aki szólt hozzám.

És azt mondják:

— Biztos, hogy Ő?

— Igen, felismertem, és szégyelltem magam, és féltem.24

De nem fogadják el tőlem: hogy merem ezt mondani? Hogy:

— Pont neked?! Jézus, aki szól hozzád?!

— De Ő az! Ő szólt hozzám! Őt láttam!

És nem akarják elfogadni.

— Bocsánatot kértem, mert én is kételkedtem, féltem, nem tudtam. Azt sem tudtam, mit kell tenni, mit kell mondani, mit kell csinálni. De öröm van a szívemben, béke van a szívemben. Olyan jó érzés! Nem tudom nektek elmondani.

Majdan elmúlik ismételten több mint egy hét, amikor megint megjelent a Fény. De most már csak azt az erős, vakító Fényt látom, már nincs jelen a gömb, nincsenek a színek, és a Fény, ahogy közeledik, valaki mintha lépkedne benne. Majd ismételten meglátom, és nyugalom és béke jelenik meg. És:

— Köszöntelek, Jézusom, hogy ismét eljöttél! De nem akarják elhinni, hogy Téged láttalak. Nem akarják elhinni, hogy Te szóltál hozzám. Igen, elmondom. Igen, megmondom nekik. Köszönöm! Köszönöm, hogy ismét eljöttél, hogy láthattalak a Fénysugárban, láthatom ruhádat.

Majdan ismételten elmondom a jelenlevőknek:

— A Fényben és a Fényből ismételten Jézust láttam. De most már láttam a ruháját is, a haját is, arcát, hisz most szinte kilépett a Fényből elém. Fehér ruhában, a haja vállig ért, gesztenyebarnának tudom megítélni. Magasságát nem tudom: 1,80—1,90 között? Nem tudom nektek megmondani. De hogy így látom, így tudom mondani. És mezítláb volt. Most nem volt semmi a lábán. Olyan kedves a hangja! Béke, nyugalom, szeretet árad. Olyan jó ott lenni! Jó érzés megtapasztalni. Mintha valami simogatna, mintha ringatna, de nem tudom elmondani, ki és mi.

De ekkor ismételten így szólnak:

— Az nem biztos, hogy Jézus! Te a gonoszt látod! Te a gonosszal vagy! Meg kell téged szentelni! Legyen nálad szenteltvíz, legyen nálad rózsafüzér! Majd meglátod, hogy akkor többet nem látsz, nem hallasz, mert vele elűzöd a gonoszt.

Elszomorkodtam ezeken a szavakon. Olyan jó érzés, mikor látom, mikor hallom! És most megint azt mondják nekem, hogy ez biztos, hogy nem Ő. Nem baj, felkészülök én is, mindig nálam lesz a rózsafüzér, s mindig lesz nálam egy kis üvegben szenteltvíz. És reménykedek, hogy ismételten eljön hozzám.

S ekkor, pár nap elteltével, ismételten megjelent a Fény! Vakító, erős Fény. És a Fényben ismételten jelen van valaki, mert látom a mozgását. És látom, hogy ismét Ő az:

— Köszöntelek, Uram, Jézusom, hogy eljöttél! Örülök, hogy láthatlak. Ismét érzem a melegséget, a nyugalmat, a békét, a szeretetet, amely most megint átölel, simogat, szinte ringat. Jaj, de jó érzés!

Majdan előveszem a szentolvasót a rózsafüzérben, hogy Eléje tárjam, és a szenteltvízzel, hogy meghintsem.

És nem tűnt el!

Itt maradt!

És csak nevet, mosolyog.

Akkor nem a gonosz van velem!

— Bocsáss meg nekem, hogy kételkedtem!25 De már annyiszor mondták, hogy nem Te vagy velem, és ezért hallgattam. Azt mondták, hozzam a rózsafüzért magammal, hozzak szenteltvizet, és ha majd Rád öntök belőle, akkor biztos, hogy elmész, és akkor tudom meg, hogy a gonosszal vagyok. Bocsáss meg nekem! Köszönöm! Köszönöm, hogy nem mentél el, hogy itt maradtál! Igen26, elmondom a családnak. Igen. Köszönöm.

És boldogan újságolom:

— Nem ment el, mikor meglocsoltam! Csak nevetett. És azt mondotta: Ő jött el hozzám, kiválasztott, mert szüksége van rám, és majd tanítani fog. De hogy miért, azt nem tudom, nem mertem megkérdezni, csak ezeket mondta.

Jézus Krisztus Urunk:

És ekkor már jelen van az imádkozás, jelen van a gyógyító kenet

27, vagy pontosabban úgy mondjam, ahogy akkor neveztétek: jelen van a beállások sora, jelen van a beállások ideje28. Hisz eljövünk beállni, ha kell, egyszer, ha kell, kétszer, ha kell, háromszor, de hogy imádkozzunk, hát, az még nem teljesen megy: „Egy rövid ideig itt leszünk.”

És ekkor egyre többen és többen jöttetek, szólt az ének, jelen volt az ima, de sokan nem értették, hogy valójában most mi van itt jelen. Többen és többen eljönnek a tanításra, a beszédre, hisz jelen van a nyelveken szólása. S akkor ezt megtapasztalva azt mondják: „Hát, ez olyan, mint valami zűrzavar. Egyik nevet, másik beszél. Na, ez biztos, hogy nem rendes emberek! Ez valami pszichiátriai esetek!” — így gondolkodnak, de hallanak olyan egy-két mondatot, ami alapján elgondolkodnak.

És akkor jelen van a tanítás, hogy hogyan és miképpen fogadjuk és ismerjük fel. S ekkor így szólnak, többen és többen:

— Hát, eljövök. Én beállok, mert valamit érzek. Ez jó. De én azért nem hiszem, hogy neki az Úr Jézus jelent meg. Nem hiszem! Hisz olyan nincs, hogy azt mondja csak, hogy az Úr Jézus! Miért nem mondja neki, hogy: Én vagyok a Názáreti Jézus?

— Azt nem tudom, mert nekem azt nem mondta, csak azt mondta, hogy az Úr Jézus.

— Majd akkor hiszem és jövök el, ha azt mondja neked, hogy: Én vagyok a Názáreti Jézus!

Mária:

Már megint ilyent kaptam! Megint ezt mondták nekem! Most hogy mondjam megint el Neki, hogy mit mondanak, hogy a Názáreti Jézust várják?

29 De már összeszedem gondolataimat, és majd megmondom.

Jézus Krisztus Urunk:

Erősen süt a Nap, hisz nyár van, és örültök a jelenben, énekeltek és beálltok, és várjátok:

— Majd csak ismét megjelenik. Imádkozzunk hangosabban, hogy meghallja, hogy itt vagyunk.

És ekkor Mari eldől:

— Akkor álljuk körbe, vagy üljünk köréje, és hallgassuk.

Mária:

S ekkor ismételten a Fény megjelenésével megjelenik:

— Köszöntelek, Uram, Jézusom, hogy ismét itt vagy közöttünk! A gyógyító kegyelem mellett, a tanítás mellett, amelyet megadtál, most megint azt mondják nekem, hogy csak akkor hiszik el, hogy Te vagy, ha úgy mutatkozol be nekem, hogy a Názáreti Jézus vagy.

Ismételten mosolyog:

— Kicsinyhitűek! Hát, akkor mondd el nekik, hogy Én vagyok a Názáreti Jézus, aki Betlehemben született.

— Igen, elmondom.

A nyelvek adományában a tanítást megadta: Santa Maria, Jesus Christa… (…)

Igen, ez emlékezetes számukra, akik jelen voltak és megtapasztalták. Most a megemlékezésben ismerős számukra, biztos.

Jézus Krisztus Urunk:

S mikor halkan beszéltem, akkor azt mondotta a testvér:

— Uram, nem illik sugdolózni társaságban!

Mária:

Majd a nyelvek adománya szólásán beszéltem, és most már hangosan, de most sem értettek semmit.30 Pedig várták, hogy ők mindennek részesei legyenek, és nem adott meg számukra mindig mindent a kegyelem ajándéka révén a megfigyelés- és a megtapasztalásában.

De majdan a beállások sorának korszaka azt kéri, hogy tanuljunk meg imádkozni a mindennapi imában és az énekben. S ekkor már nem a zene szólt, hanem már énekeltünk, mi saját magunk, és imádkoztunk.

Jézus Krisztus Urunk:

Az ima mellett jelen van, ahogy akkor neveztétek, az az egyszerű asszony31, aki nem szól kettőt sem, csak elmondja azt az imát, amire megtanítottam. Sokan jöttetek, mert részesei szerettetek volna lenni mindennek, a jelennek. Akkor nem törődtetek, hogy nyakatokba esik az eső, fúj a szél, hideg van, „sokan vagyunk, nem férünk el, itt akarunk lenni, látni és hallani, és megtapasztalni”.

S ekkor jött az a kegyelmi ajándék, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok elmondottam számotokra: Most mások köszöntenek benneteket, mások szólnak felétek. Hisz volt az a bizonyos egy testvéretek32, aki azt mondotta:

— Én elég magas vagyok, elég széles a hátam, én kiállok, én beszélek nektek reggeltől estig, estétől reggelig! Én pedig itt majd megállok melletted. És te semmit nem is szólsz?

— Én33 nem, én nem tudok szólni! Én csak majd az imámat mondom el, amit tudok.

Öröm, boldogság, nevetés, ami összekötött benneteket.

És akkor a testvér kiáll ám bátran, és ő majd:

— Elmondok. Mondd el nagy vonalakban, mit akarsz, majd én mondom! Én nem félek senkitől és semmitől. Én tudok beszélni! Sokat tudok beszélni! Megkaptam ezt a szókincset.

És akkor a testvérek örültek, boldogan hallgatták. De voltak, akik azért megkérdőjelezték:

— Hát, ha ő a kiválasztott, akkor miért bújik el?! Akkor miért az az asszony beszél nekünk?!

— Hát, tudjátok, drágáim, ő még nem tud beszélni. Majd én elmondom nektek! Ő elmondta nagy vonalakban, én majd megadom nektek.

Olyan szépen elmagyarázta a testvér, hogy öröm és boldogság volt köztetek. Ő34 meg csak így, ahogy felállt, mellette állva, utána oda megy, így, a testvérekhez, és azt mondja nekik először, hogy:

— Elmondom nektek imámat. Elkezdem. Én csak erre vagyok felkészülve, hogy én átadjam a gyógyító kenet-imát, hogy megerősítsem a testvéreket. Te nyugodtan csak beszéljél.

Jézus nevében átadom neked azt a gyógyító kegyelmi ajándék-áldást, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt feléd, mert te Jézus Krisztus testvére vagy, és Szent Sebeiben meggyógyulsz vagy meggyógyultál.

Kérlek, jöjj e testvéremhez, fogd a kezét, óvjad és oltalmazzad minden bajtól, minden veszedelemtől, nehézségtől, és főképp betegségtől. Áraszd reá fénylő szeretetedet, örömöd, békéd e testvéremnek, akit én most felajánlottam a Te Szentséges Szíved oltalmába.

De most már a testvér nem mondja: „Majd, ha a Názáreti Jézus jelentkezik, akkor hiszek neked!”

Mert ezt te mondottad, ugye, testvér?

Mária:

De akkor voltak olyan bástyák is, akik még nem voltak bástyák, és azt mondotta Jó Jézus Krisztus Urunk: Most pedig majd imádkozni tanultok meg az előimádkozó részben.

Jézus Krisztus Urunk:

És az előimádkozó részben majd testvérem35 kiválasztja az első titkot, ki mondja, a második titkot, ki mondja, és a harmadik titkot, ki mondja, a negyediket és az ötödiket. És akkor, mikor így testvér végigment a testvérek között, és kiválasztotta, volt, hogy itten, volt, hogy bement egészen arra hátra, és volt, mikor így ment, és elmondotta ott, a végén, hogy:

— Most te imádkozod a harmadik tizedet, mert neked nagy szükséged van e felajánló ima révén a te problémáidra.

És akkor elkezdett sírni a meghatottságtól, majdan utána azt mondotta az est vége felé:

— Nem tudom megköszönni az Úrnak ezt a nagy kegyelmet, mert nekem olyan nagy problémám van, nem is tudtam, hogy is helyezzem oda. És itt van, hogy Ő tudta, hogy nekem mi a problémám, és Ő oda jött hozzám, és Ő megvigasztalt, és kiküldött engem imádkozni.

De volt olyan testvér, aki így csinált, leült: „De ha arról jön, akkor errébb jövök, nehogy engem most megtaláljon, mert én még nem tudok imádkozni. Ah, most arra van, akkor nyugodt vagyok! Jaj, megint itt van! Megint én jövök sorra!”

És a félelmében nem vette észre, hogy már a Kezem rajta van:

— Ma, testvérem, te imádkozod az ötödik tizedet. Fogadd szeretettel.

Testvér elment, mert ő:

— Adjatok egy könyvet, mert nem tudom, mit kell imádkozni! Én nem tudok imádkozni. És most ki kell térdelnem ezt a hosszú imát, elmondani.

A hosszú imája az volt: „…akit Te, Szent Szűz, a Szentlélektől fogantál”, vagy az: „…akit Te, Szent Szűz, a templomban megtaláltál”, vagy az: „…aki halottaiból föltámadott”? Hisz most csak néha kiemelek egyet-egyet, mert az „Üdvöz légy, Máriá”-t, azt már imádkozta, azt mondta:

— Azt már tudtam. De nem tudtam, mit kell mondani. Nem tudtam, mi az a titok.

A titok?

Mert, hogy egy fiatal lány, mikor ide került Máriához, a kezdetben, és bejöttek szépen ide, ő itt szépen helyet foglal, Mária letérdel, és mondja neki, hogy hát, jöjjön oda, és akkor együtt imádkozzanak. Hát akkor nagy nehezen feláll, letérdel, elkezdik a felajánló imát, imádkoznak. Majdan oda érnek, hogy megtanítja az első tized Szentolvasóban: „…akit Te, Szent Szűz, a Szentlélektől fogantál”. Hát, a testvér várja, mikor mondja — nem szól. Szól neki:

— Hát, mondjad!

— Hát, ha én elmondom, mi az én titkom, akkor már nem titok!

Most jót nevettek rajta, de testvérem meglepődött, hisz nem tudta hirtelen, mit is válaszoljon neki. S akkor mondja neki:

— Nem a te titkodat vártam én, hanem ez, ahogy a Rózsafüzérben belevesszük ezt a titkot, mert a Rózsafüzérek titkokra épül.

— De ha titok, akkor miért kell elmondani? Akkor már nem lesz titok!

Végig ezen ment, több, mint egy órán keresztül, mire megértette az imának a folyamatát. De mikor megtanult imádkozni, mint egy házi feladat, úgy fogadta testvéremtől, s utána eljött, és azt mondotta, meghallgatom-e őt? Mindent megtanult szépen imádkozni, és tudja, hogy a titoknak mi a tanítása, mi az, amit neki elmondott.

Igen, mert néha, amikor jelen vagyunk, és azt vesszük észre, hogy talán van, aki nem imádkozik, akkor csodálkozunk, hogy miért nem mondja. De az nem jut talán eszünkbe, hogy lehet, hogy nem tudja, nem tudja, mi az értelme, mi az ima magyarázata, mi az imának a kegyelme, mi az, hogy az imát fel lehet ajánlani a megtapasztalás részében.

S ekkor próbáltam számotokra elmondani, hogy nem csodálkozni, és nem megszólni kell azokat, akik nem imádkoznak, hanem rávezetni őket, hogy az imának értéke, kegyelme és ajándéka van. És hogy ha ezeket meg tudjuk érteni, el tudjuk fogadni, akkor másképp értelmezzük, mert az ajándék csak így áradhat, és így működhet rajtunk. Mert a fiatal testvéreink, akik még most is, ha eljönnek közétek, a jelenben, szeretettel kell fogadni, szeretettel átölelni, szeretettel elmondani, ha nem tudja, hogy hogyan és miképpen ismerje fel az ő saját útját a küldetés, követés része felé. Hisz Jó Jézus Krisztus Uratok, Uram, vagy Én, Jézus Krisztus Uratok, ahogy most jelen vagyok, és azt mondom: A meghívást megadom felétek és nektek. De hogy a meghívás eljut-e egészen a szívetekhez, az mindig a testvéreken múlik a felismerés kegyelme részében. Hisz Jó Jézus Krisztus a kegyelem ajándéka révén így jött el felétek és hozzátok, így mutatta meg mindazt, hogy hogyan működik a kegyelem.

Most az imában volt a kezdet, és volt későbbi szakasz az évek folyamán. Mert az ima meghívása a küldetés, követés részében, mikor azt kértem, hogy itt az egy tizedben az előimádkozó részben megajándékoztalak benneteket, és most többen vagytok itt jelen a kezdetből, akik ennek részesei lehettetek. Most azok közül kérek három testvért, egyet ezen a részen, egyet középen, és egyet itt, túl, az oszlopon túli részből, hogy egy-egy gondolattal mondjátok el ennek a kegyelmi ajándéknak érintését, felismerését és elfogadását.

Most olyan testvért várok a három testvérből, akik a kezdetekben ennek tanúi voltak, és vannak, és megtapasztalták ezt a kegyelmi ajándékot, amellyel Én, Jézus Krisztus Uratok megajándékoztam a meghívásban az egy tized imához.

Na, testvér?

Vagytok itt többen, akik átéltétek ezt a kegyelmi ajándékot. Valaki, aki nem oly sokat szokott, ahogy szoktátok mondani, szerepelni. Hát, most bátran álljon föl, mondja el saját gondolatait!

Mondjam, a kezdetben ki ült ezen a helyen?

Akkor szeretném, ha megszólalna.

Most hátrább vagy, testvérem!

Nem mer szólni?

Mária szülőfalujából36 is nyugodtan jelentkezhet egy testvérem, az is tapasztalta ezt a kegyelmi ajándékot!

Kati, Gora Mátyásné Etuska leánya:

Köszönöm, imádott Jézusom, hogy részese lehettem e csodának! És valóban, összejött a kis közösségünk, boldogan voltunk itt, és vártuk, hogy ma is mi fog történni. Kuporogtunk az esőben, a hidegben, a szélben, de örömmel voltunk jelen, és vártuk azt a csodát, hogy: „Jaj, ma milyen is lesz ez a mai nap? Mit is fogunk adni? Jön az Úr Jézus? Lesz jelenés? Nem lesz jelenés? Jaj, most mit fogunk tanulni” És örömmel vártuk, és örömmel énekeltünk és imádkoztunk.

Én Pécsről jöttem. Ha csak tehettem, mindig megjelentem, mert mikor ide beléptem, éreztem azt a csodát, kegyelmi ajándékot, hogy átlényegült a szívem, a lelkem, és boldog voltam, hogy a testvérekkel találkoztunk, és várhattuk azt az örömet, hogy mi történik velünk, mert itt olyan boldogság volt, és olyan öröm volt, és úgy szerettük egymást! Egymást öleltük, és figyeltünk, hogy: „Jaj, most mit fogunk tanulni?”

És bizony volt idő, amikor nagyon-nagyon szomorú szívvel érkeztem ide, mert a bánat átölelte a szívemet. És akkor ott ültünk, és egyszer csak úgy megjelent, mikor jött az Édes Jézus, hogy na, most ki fog kimenni. És jelezte, hogy:

— Testvérem, most te mész ki, és te imádkozol.

És köszönöm most, hálás szívvel, hogy itt megtanultam úgy imádkozni, hogy szívvel és lélekkel, és szeretettel, és örömmel. És itt tanultam meg a Sükösd ajándékában, hogy milyen csodálatos az imának az ereje, a békéje. És életem folyamán, és a hosszú-hosszú éveken át, amit Édes, Jó Atyám beleszőtt az életembe, az örömöket és a bánatokat, és mikor itt vagyunk, Sükösdön, akkor minden átlényegül, és minden bánat és öröm egybefolyik, és a sok keserűség, ami úgy bennünket ér, ahogy éljük a napjainkat, hogy mikor ide jöhetünk, akkor szinte itt minden elfelejtődik. És itt érezni lehet a kegyelemnek azt a tárházát, azt az örömét, hogy itt átölel a kegyelem, és várhatjuk, hogy ami velünk történik, annak mindnek megvan az értelme, mindnek megvan az oka. De tanította az Édes Jézus, hogy: Ne az ok, ne azt kérdezd, hogy mi miért történik, azt Mi tudjuk, ti csak fogadjátok el.

És én még egyszer megköszönöm, hogy abban az egy tizedben, amit itt letérdelve el tudtam imádkozni, azóta is így élem az életem, és így folytatom, és így imádkozunk, hogy nyitott szívvel és alázattal, s örömmel és békével.

És köszönöm, hogy elmondhattam e gondolataim.

Dicsőség és hála Neked!

Jézus Krisztus Urunk:

Na, hol vannak a többiek?

Egy asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Az asszonytestvér:

Nagyon nagy kitüntetésnek tartom, hogy az Úr Jézus kiválasztott ide, másik teremben voltam, kicsit fulladok, nem bírok beszélni.

Hát, nem mondhatom, hogy éppen első perctől vagyok, de augusztusban37, akkor jöttünk, mivel Marikának a rokona vagyok, és kíváncsiskodni jöttünk. De hála Istennek, az Úr Jézus itt van, ennyi éven keresztül itt tartott minket. Nagyon sok kegyelemben volt részünk, nagyon sokszor imádkoztuk a Rózsafüzért, ide térdeltünk le, itt voltam, amikor tanított minket imádkozni, hallottam a Marikát sokszor nyelven beszélni is, a Szent Koronáról is, meg az első Golgotán is itt voltam. Sokat, nagyon sokat voltunk. Hála a Jó Istennek, hogy megtartott minket, hogy eddig itt lehettünk.

Nem bírok beszélni, mert megfulladok.

Köszönöm szépen, Uram, Jézusom! Mindjárt tudtam, hogy én vagyok, mikor mondták, hogy nekem kell jönni, beszélni.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Jézus Krisztus Urunk:

Még kértem egy testvért. Három testvért kértem.

Gugán Istvánné Erzsike:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Gugán Istvánné Erzsike:

A Rózsafüzér-kiválasztással kapcsolatban gondoltam, hogy azért akkor elmondom a velem történteket.

Tehát: névnapomra kaptam itt a rózsafüzért, és elvittem, és hát eltettem, mint ahogy kaptam egy ajándékot, és később derült ki — most nem akarok részletekbe bonyolódni —, hogy imádkozni kell vele.

Jézus Krisztus Urunk:

Nyugodtan elmondhatod.

Gugán Istvánné Erzsike:

És hát mondták, hogy egy tizedet. Hát, mondom, ilyen rengeteget?! Hát, hogy fogom én azt elimádkozni?

De mondom, azért megtartom a rózsafüzért, végül is az Úr Jézus áldása van rajta, tehát akkor ezt már én, úgy mondom, elfogadtam, és hitelesnek tartottam.

És hát eljöttünk az imaestre, és két, talán két-három eset is történt: ott, valahol arra ültem, azt hiszem, azon a részen, és hát itt közben imádkoztak, és hát én is arra gondoltam, hogy hát remélem, nem én leszek kiválasztva, azt se tudom, hogy melyik jön. És ott néztem, mondom, arra jön, arra jön a Marika. Hát, mondom, mindegy, majd csak elmegy mellettem. Hát nem ment. És úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, a harmadik tizedet.

Mondom: Mi lehet a harmadik tized?!

De akkor talán még a könyv nem volt nálam, a könyv, és egy néni ült mellettem, s meghúztam a szoknyáját, mondom:

— Mi a harmadik tized?

Rám nézett, szegény, ahogy elmélyülten imádkozott, mondom:

— Mi a harmadik?

S akkor mondta, hogy mi. Mondom, jó, és elkezdtem mondogatni. A többi nem is érdekelt, csak ha én jövök, hogy azt megjegyezzem, a harmadik tizedet.

Na, akkor kijöttem, és a végén már a Rózsafüzér-imádkozásban odáig jutottam, hogy egy kolléganőmmel jöttünk, akit szintén mondtam, hogy majd lehet, hogy kiválaszt az Úr az imára, mert nem megfelelően viselkedtünk ott a sarokban, és — mi, hát, meg a Zsófika néni, ott hárman nevetgéltünk, ez az igazság, bevallom —, és akkor jött az Úr Jézus, és kiválasztotta a kolléganőmet, és mondtam, hogy:

— Na, tessék! — mondtam.

És erre azt mondta, hogy:

— Te pedig, testvérem, segítesz neki.

És úgy, hogy kettőnknek kellett kijönni, és akkor ez, ez, szóval ezt, gondoltam, hogy ezt az egy-két momentumot…

De azért azt is elmondanám, hogy egyszer kint ültem az udvaron, és komoly problémám volt, már így a családban, és hát azon gondolkodtam, hogy mi lesz, vagy hogy’ fog, mi fog történni, hogy’ fog megoldódni, és akkor kijött az Úr Jézus, és ott az udvaron kiválasztott a Rózsafüzér elmondására. De hát azt más lelkülettel mondtam el.

Köszönöm, Uram, nem tudom, hogy még, esetleg ezt a három momentumot. Köszönöm.

Jézus Krisztus Urunk:

Igen. Azt is elvártam volna tőled, mikor azt mondtad, hogy:

— Csak nem gondolja, hogy én is morzsolom itt ezt a valamit?!

Gugán Istvánné Erzsike:

Most a kiválasztás… Én erre azt mond… Szóval, igen, azt mondtam, hogy, hogy, hogy… Mondom:

— Ez ima, hogy morzsolgatják a rózsafüzért, ezt a valamit?!

Szóval ez, most pontosan nem, de így volt, az elején valóban tettem egy ilyen megjegyzést is. De ezt biztos, most szégyelltem, és azért el is felejtettem.

Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

Ahogy e tanítások így vannak jelen számotokra, a jelen, és visszamegyünk a kezdetre, és akkor ilyenkor, ezen a napon, amikor azt szoktátok mondani, hogy: „Ez valóban az öröm napja, valóban sokat szoktunk nevetni, de néha sírunk is, mert a megtapasztalás, az emlékeket, ezt hozza vissza számunkra.”

S akkor most visszatérünk az imából még a tanításokra, amikor azt mondottam a testvér mellett, hogy majd tanítom kiválasztott Mária szolgámat, a testvért, hogy ő is tudjon majd beszélni. Addig ez így elfogadható, de hamarosan majd ő fog tudni beszélni.

És akkor tanítottam szolgámat bent a lakásban, emlékezzetek, amikor ott ült az ágyon, majdan eldőlt, ahogy ti mondtátok, vártátok az Úr jelenlétét — és ez egy nem engesztelési imanapotok volt, hanem egy hétvége az ünnepben, amikor eljöttetek délután, hogy egy kicsit jól érezzétek magatokat, egy kicsit beszélgessünk, és ha lehet, egy kicsit nevessünk. Szinte akkor többen azt mondottátok:

— Úgy érzem, mintha nem is a Földön járnék! Valahogy olyan, olyan kegyelmi erőt kapok, mintha így emelgetne csak föl, nem csak a szívemet, hanem az egész testemet.

És akkor volt a tanítás a búzatábláról. A búzatáblában megjelenik a konkoly. És a konkoly már nagyobb, mint a búza. Erre azt mondják a tanítványok:

— Uram, kiszedjük a búzából a konkolyt?

S erre Én, Jézus Krisztus Uratok, a Mester így szól nekik:

— Hagyjátok, mert tönkre teszitek azt is, ami még most jelen van. Ha majd eljön az aratás ideje, akkor majd, mikor learatják a búzát, azt kévébe kötik, a konkolyt összekötik, és a tűzre vetik, hisz az nem való másra, csak a tűzre.

S ez a tanítás után így szóltam felétek: „Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztottam testvér-szolgámat, akinek Én leszek a Tanítója, és hamarosan eljön az idő, itt, szemetek láttára, hogy majd fog tudni beszélni, szólni az emberek felé a jelenlévőkben.”

Erre mit szólt a ház ura38?

— Na, Uram, erre én befüzetek!

Ezt bátran tudná elmondani a boldog József

39 és párja40, mert hisz akkor is jelen voltak, és akkorát derültek rajta, hogy ilyet mondani, hogy: „Uram, én erre befüzetek”?! Hogy:

— Hogy jutott, János, ilyen az eszedbe?!

Ugye, testvér, így mondottad?

Sipos Józsefné Loncika:

Jézus Krisztus Urunk:

Nyugodtan elmondhatod most is ezt a megtapasztalást, hogy hogyan voltatok jelen.

Sipos Józsefné Loncika:

Hát úgy, úgy voltunk, hogy nekünk már nem volt elég az, hogy majd kedden vagy csütörtökön eljövünk, hanem amikor tehettük, vasárnap gyorsan bekaptuk az ebédet: „Futás Sükösdre! Gyerünk, mert biztos lesz valami!”

És ugye, mindig, tényleg volt valami csodálatos ajándék, mindig jött a Drága Úr, Jézus, körbeültük a Marikának a díványt, vagy nem is tudom, min feküdt ott, és akkor mi meg ott rajongva néztük, hogy jaj, mit fog mondani az Úr Jézus. És többek között akkor mondta ezt, hogy: Majd meglátjátok, hogy Mária úgy fog beszélni, hogy a testvért is kikerüli — engem, a nagy professzort!

És erre a Jánosunk, a drága, azt mondta:

— Na, Uram, én erre ugyan befüzetek!

Hát, ha sokan nem is mondták ki hangosan, de azért volt, aki azt gondolta: „Ah! Mari?! Ugyan már! Mindig elbújik, hogyan beszélne az?!”

Itt van, élő példa!

Csoda, ahogy beszélt a Marika.

S a szemünk láttára megtanította, azt se tudom, hogy mikor súgta a fülébe ezt a rengeteg szépet, de hát bizony túlszárnyal most már engem is.

Köszönöm, imádott Jézusom!

Jézus Krisztus Urunk:

De a túlszárnyaláshoz az tartozik, hogy mikor súgtam, annak voltak tanúi ismételten a családból, mikor éjszakákat tanult és beszélt. S akkor, mikor elkezdődött ez a tanulási szakasza, mikor elsőként párja meghallotta, hogy beszél, na, felugrik: „Szólni kell a mamának!”

Mama, papa jelen van:

— Na, szólni kell a szomszédoknak!

Körbe ülik újra. Hallgatóznak, figyelnek, jegyzetelnek. Volt olyan is, mikor így válaszoltam feléjük:

— De ezt most nem lehet ám nektek elmondani.

De volt olyan is, aki felírta, megszámolta: „Négy darab volt, amit most hallottam. Négy. Majd holnap elmondom.”

Másnap felébred, átjön, azt mondja:

— Hát semmi nem jut az eszembe! Pedig egész éjjel itt voltam, hallgattam, jegyzeteltem, a papírom eltűnt. Tudom, hogy négyféle volt, mert négyig számoltam meg. De mi az a négy, már semmit nem tudok elmondani.

Igen, ők örülhettek annak, hogy tanúi voltak a tanításnak a tanulásban, de nem nekik volt megadva, hogy elmondják.

Erre Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott Mária szolga-testvéremet tanítottam, és tőle vártam, hogy hogyan és miképpen adja át nektek. Volt, amikor az estét adtam meg, az Evangélium tanításából egy pár gondolatot mondjon el nektek; volt, amikor a tanítás következő első péntek, ahogy ti mondjátok, vagyis a golgotai nap megjelenése, ha majd eljön felétek és hozzátok, hogy akkor hogyan és miképpen szóljon.

És akkor többen és többen megtapasztaltátok, hogy csak halljátok, hogy Mária valamit mond. De Mária, amit látott képekben a megtapasztalásában, azt mondotta el, a tanulás részében így adtam meg számára.

Tehát nem súgtam, nem a benső indíttatásában, hanem először a megtapasztalás látását, s majdan, utána, az elmondása volt meg számára, ami által megmaradt benne, ami által el tudja számotokra mondani mindazt, aminek tanúi lettetek e megtapasztalás részében.

S akkor már örömmel és boldogan örültetek, hogy jelen vagytok mindennek a csodának, a kegyelemben, hogy hogyan és miképpen volt a tanítás itt jelen előttetek.

És akkor készültetek az ünnephez, az első nagy Szeretet ünnepéhez41: „Hogyan, miképpen ünnepeljük?”

A kicsi gyermekek készültek számotokra a játékkal. Ti készültetek az ünnep szeretetére, hogy ebbe a szegényes sátorba, ahogy mondottátok, hogyan és miképpen készüljünk?

Egyik így mondotta, a másik úgy mondotta. És erre Én, Jézus Krisztus Uratok azt mondottam: Mivel ti most itt az egyszerűségében vagytok jelen, így az egyszerűségében elevenedjen meg előttetek az ünnep fénye a szeretetében. Nem az számít ebben az egyszerűségében, hogyan vagytok jelen, hogy mit készítetek elő, és mi fog nektek fényleni, hanem a szívetek szeretete hogyan van megnyitva, felkészülve, befogadva a kegyelemhez, az ajándékhoz és a szeretethez. Mert ezen az első ünnepen a gyermekek átadják nektek ajándékul, ahogy a ti nyelveteken is mondjátok, a Pásztorjátékot, amelyet örömmel, szeretettel fogadtok tőlük. Majdan utána együtt imával, énekelve az öröm megkezdés-ünnepében, hogy: „Valóban egyek vagyunk.”

És itt akkor kellett Mária, kiválasztott testvérnek elmondani számotokra a Szeretethimnuszt. A Szeretethimnusz, amely a szeretetről szól felétek.

S akkor eljöttem közétek, hogy köszöntselek benneteket. A köszöntésben ajándékot is árasztottam számotokra, és e rideg, zord estében, amikor kevesebb virágotok volt, mint most a jelenben, de rózsa egy sem, és mégis többen és többen a rózsa illatát mertétek felvélni az illatban:

— Létezhet, hogy mi a rózsa illatát kapjuk?!

Öröm és boldogság járta át szíveteket ennek a csodának, ennek a kegyelemnek, ennek az ajándéknak.

Ugye, érzed a rózsa illatát, ahogy akkor a kezdetben, az első Szeretet ünnepén, és most a jelenben?

Mert az ajándék élővé vált szívetekben e kegyelem által.

És ekkor már örömmel és boldogan írtátok az imákat és az énekeket. Öröm és boldogság járta át szíveteket. És voltak olyan testvérek, akik ugyan leírták, de eltették: „Hát, ez az enyém! Én írtam le! Hát csak nem fogok róla beszélni?! Csak nem fogom valakinek ezt megmutatni vagy odaadni?!”

Kiválasztott testvéremet arra kértem: Egy kis türelemmel várjuk, majd csak a testvér érzi az érintést szívében, hogy ez nem csak az övé, ezt neki is át kell adni, mint a többi testvérnek.

De a testvér nem hajlott az érintésre, nem akarta észrevenni.

Majdan Mária testvérem így szól feléje:

— És az éneket nem gondolod már leadni?

— És te honnan tudod, hogy én írtam?!

Ez volt a legnagyobb meglepetés! Nem is az, hogy miért van ő számon kérve, hogy hol az írása, hanem Mária testvér honnan tudja, hogy ő írt.

Én, Jézus Krisztus Urad adtam meg neked, akkor Mária testvérnek nem adom meg, hogy ki mit és hogyan írja?

És hogyan írtátok örömmel és boldogan? Emlékezzetek, hogyan gyűjtöttétek össze, hogyan gépeltétek magatoknak, hogy szép legyen a gépelése, hogyan fűztétek össze. És azt mondottátok rája:

— Ez a mi első énekes piros könyvünk, amelybe beleraktuk az énekeket.

És boldogan, örömmel és szeretettel énekelhették.

Most két ilyen testvéremet hívom és várom: egyet a segítők közül, és egyet pedig szintén a kezdet testvéreiből, akik írták az éneket vagy az imát. Hogyan és miképpen élték át ennek pillanatát, csodáját, kegyelmét? Hisz volt, aki mind ezt a hármat feltette magának, hogy:

— Én?! Én ezt megkaphattam? Én ezt leírhattam?

Hát most így kérem a testvérektől, hogy ők jöjjenek pár gondolattal, és mondják el a saját megtapasztalásuk kegyelmének ajándékát: hogy’ jött a benső indíttatás alapján először a dallam, majdan a szöveg.

No, testvérek, jöjjetek: egy segítőt várok és egy kezdeti testvért a kezdők közül.

Oly sokan vagytok segítők? Nem tudjátok eldönteni, hányan írtatok?

Kádár György bástyatestvér:

Nagyon megöregedett már szegény.

Jézus Krisztus Urunk:

Sáfár testvér42, te csak ne szóljál, mert még te is sorra jössz hamarosan!

Pankart Antalné Zsóka:

Valóban, valóban megöregedtünk, Uram, Jézusom, mert lehet, hogy most is Cavintont kellett volna bevennem ahhoz, hogy eszembe jusson már, hogy hogy’ is kezdődött. De hogy valami csodálatos volt, testvérek, az, az, ezt nem is lehet elmondani! Én legalábbis…

Jézus Krisztus Urunk:

Emlékszel az első énekedre, testvérem?

Pankart Antalné Zsóka:

Ez volt a „Falunk felett…”43, amit ma énekeltünk, tudtommal, de, testvérek, na, fölállok, ezt, ezt, ezt nem, olyan nehéz elmondani, mert annak idején ez, ez, állandóan nekem mindig a dallam jött. Hogy úgy dúdikáltam44, bármit csináltam, nekem mindig a dallam, az jött először, az jött először. És akkor utána, mikor fogtam egy örökírót45 meg a füzetet, és elkezdtem írni. És annyira jöttek a gondolatok szó szerint, hát még csak nem is érettségiztem, hogy úgy mondjam. S annyira csodálatosan jöttek a gondolatok, hogy lett belőle három, négy vagy öt versszakos ima vagy ének.

Ez annyira gyönyörű volt!

Én ma is, mikor éjjel fölébredek, azon gondolkodok, hogy de hogy tudtam ezt a gyönyörű szavakat leírni? Hát ezt csak a Szentlélek által. Ezt csak az diktálta, és így tudtam leírni.

Több éneket kaptam, egyik szebb, mint a másik. De én annyira boldog voltam, mikor én először ide bejöttem ebbe a sátorba, hogy azt elmondani nem tudom, mert rögtön éreztem azt, hogy na, most haza értem, most itt vagyok, mert ezt kerestem, és itt megtaláltam. Illetve az Úr Jézus talált meg engem, mert kerestem, és megmutatta, hogy: Gyere Sükösdre, majd itt megtalálsz Engem, ha Engem keresel.

Tehát gyönyörűek ezek az énekek, egyik szebb, mint a másik.

Egyszer jöttem Sükösdre busszal, és ott is szinte majdnem dúdikáltam, és annyira szép volt az az ének, hogy: „Mindenható, Örök Istenünk! Sír a világ…”46 Igen, ezt már tudjuk, most kívülről nem is tudnám elmondani talán. Igen.

Akkor mentünk Erdélybe zarándokútra. Ott is. És mire oda értünk, s akkor még mondom a Marikának, hogy:

— Jaj, de olyan szép ez, le kellene írni.

Azt mondja:

— Majd leírod, majd megkapod. Majd leírod, most beszélgetünk, most fényképezünk, most mit tudom én, mit csinálunk.

És utána tényleg jött, és újra leírtam azt is: „Irgalmas Jézusom, kérlek”. Ez is olyan gyönyörű ének.

Jézus Krisztus Urunk:

Az nem a fényképezés közben íródott. Az akkor, mikor elhagytatok. Mert ti előttünk akartatok járni, de nem tudtátok, hova kell menni. Ugye, sáfár testvér? Most jössz te. Oda állhatsz, elmondhatod, hogy siettetek előre. Hátra nem néztek, hogy szolgátok jön-e!

Kádár György bástyatestvér:

Hát, igen.

Jézus Krisztus Urunk

No, mondhatod, sáfár, most tiéd a szó.

Pankart Antalné Zsóka:

Köszönöm szépen.

Kádár György bástyatestvér:

Na, én is megöregedtem.

Az az igazság, hogy az első zarándokutunkon, ugye, nem ismertük még az útirányt, hogy merre megyünk, hova megyünk, hát aztán én mentem elöl. És hát tényleg csak előre néztem, hátra nem, s azt tudtam, hogy a gázpedál melyik, és csak nyomtam, nyomtam. És nem tudom, már melyik városban vagyunk, kanyargunk ott össze…

Jézus Krisztus Urunk:

Na, akkor állj meg, mondom, s akkor mindjárt eszedbe jut: Nagyvárad. Piros lámpa. Ti átmentetek ketten.

Kádár György bástyatestvér:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

A harmadik kocsi lemaradt, de nem vettétek észre!

Kádár György bástyatestvér:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

Hol vettétek észre? A város szélén.

Kádár György bástyatestvér:

Hát, igen. És akkor visszafordultunk, és ott néztük…

Jézus Krisztus Urunk:

Nem, nem! Nem, nem!

Kiszálltatok a kocsiból, leültetek. Azt mondták:

— Imádkozzunk! Valahol csak előkerülnek. Hát imádkozzunk. Hogy hagyhattuk el?! Mink hogy hagyhattuk el?!

A testvér akkor írta az éneket.

Azt mondja: „Imádott Jézusom, jöjj segítségünkre!”

S mikor mi megjelentünk, mit tettünk?

Kádár György bástyatestvér:

Én már arra nem emlékszem.

Jézus Krisztus Urunk:

Mert Mária testvért egy, a családdal egy harmadik kocsi vitte, mert ugyebár volt a sáfár testvér, volt az a testvér, akit úgy neveztetek el magatok között annak idején, pacsirta, majdan jött a harmadik, aki vitte szolgámat. Ti ketten átmentetek, ők lemaradtak. Nem tudták, a két elágazáson, melyik úton, először elmentek erre, nem vagytok arra, visszafordultak. Akkor a másik úton mehettetek. Igen. Mikor láttuk, hogy ott vannak, Mária szolga szól a testvérnek:

— Laci, állj meg, ott vannak!

— Nem állok meg! Itt hagytak, most mi is itt hagyjuk őket!

Máriáék elmentek, ezek így néznek:

— Hát — azt mondja —, itt hagytak! Most menjünk mi utánuk!

És az ének, testvérem, akkor íródott. Emlékszel?

Pankart Antalné Zsóka:

Most már…

Jézus Krisztus Urunk:

És most szabad elénekelnetek.

Jelen lévő testvérek:

Irgalmas Jézusom, kérlek,

Figyeljél most mireánk.

Utadat járjuk, Fényedet várjuk,

Nélküled eltévedünk.

Irgalmad vezessen minket:

Lábad nyomát keressük.

Utadra leltünk, boldog a lelkünk —

Teveled egyesülünk.

Te szolgád irányít minket,

Általa üzensz nekünk.

Köszönjük Néked, csodás az élet —

Irgalmad tette velünk.48

Jézus Krisztus Urunk:

Ekkor már valóban csodás volt az élet, mert oda értetek azokhoz a testvérekhez, akik meghívtak, és akik vártak benneteket éjszaka a sötétben, mire oda értetek. Öröm és boldogság járta át szívüket.

És most, ahogy ti mondjátok magatok közül, hogy: „Az utak adnak erőt számunkra, az utakból élünk, most, ahogy egyre nehezebb a mindennapi élet. De ha ezekre visszatekintek, és magam előtt pörgetem, hogy hol és miképpen jelenhettünk meg, hogyan és miképpen szólalhattunk és vehettünk részt ezeken a meghívott úton, utakon” — ahogy ti mondjátok a szavatokban.

Itt most Én, Jézus Krisztus Uratok ismételten át fogok adni egy olyan testvérem felé, a meghívást, hogy elmondja, aki szintén, ez nem az első útban volt, de ő is akkor ott jelen lett.

És mikor mentetek a meghívásokban, és szólni és szólni kellett, Mária, kiválasztott testvérnek, és ti boldogok voltatok, mert mindig fönt, általában, a szentélyben helyeztek el benneteket a jelen megtapasztalásában. És voltatok azon a helyen a városban, amikor bementetek: egy gyászszertartási szentmise volt az egy éves megemlékezésében. Ti meglepődtetek ezen, hogy:

— Hogyan és miképpen veszünk most itt részt? Hogyan és miképpen kell most itt megjelennünk?

Elfoglaltátok helyeteket a szentélyben. Majdan a pásztor testvérem — vagyis mondjam azon a nyelven, ahogy ott mondják: a pap bácsi? — mondja a szentmise-bemutatási áldozatát, és majdan megtörtént számotokra az Evangélium átélése, majdan így szól a pásztor kiválasztott testvér felé:

— Íme, most jöjj, mint a szentbeszédben te szólj elsőként a családhoz és mindazokhoz, akik a megjelentek között részt vettek. Majd még utána folytatod, de most szólj.

Most szóljon az író testvér49, akit úgy neveztem el, hogy ő lett a deák az íródeákban, mert akkor ő ült közvetlen Mária testvér mellett. Én csak elmutatom nektek, mikor Mária testvért a pásztor, vagyis a pap bácsi meginvitálta, hogy ő mit csinált:

— Hm…?!

Mintha legalább őt hívták volna ki beszélni.

Most mondja el az ottani megtapasztalást.

Kádár Györgyné Anna:

Köszönöm, Uram, Jézusom, hogy szólítottál.

Valóban, igen, tehát Marikáért nagyon-nagyon aggódtam, most magam nevemben mondom. Ugyan tapasztaltuk azt a nagy kegyelmet, hogy Te mindig vele vagy, de úgy féltettem, hogy hátha mégis valami történik, ami nem lesz megfelelő vagy tetsző. És láttuk a gyászoló családot, és úgy az embernek a szíve, vagyis az én szívem is szomorú volt, és együtt éreztem velük, és valahogy mi meg örömben voltunk ott, hisz a magot mentünk szórni, és mikor a Marikának szólt az atya, akkor tudtam, hogy a Marika sem, előtte nem készült így föl rá, mert sosem, mindig elmondta azt, hogy sosem tudja, hogy most mit kell majd mondania, és az Úrra, vagyis Terád, Jézus Krisztusom, bízza magát. És mikor a Mária oda ment a szószékhez, vagy rá, állvány elé — köszönöm! —, akkor annyira vigasztaló és megható mondatokat kapott Tőled, hogy a család is a nagy bánatában láthatóan megvígadt, ha lehet ezt így mondani. Tehát a szívükbe béke lett, és annyira finoman vezetted át a bánatból az örömbe, hogy mi magunk is szinte felemelkedtünk, úgymond, és hát… Mikor a… Tehát elég… Nem nagyon merem kimondani, mert mindig az a bajom, hogy túlságosan hosszú már a beszéd, vagy úgy magamban ezt mondom, de a Marika elég hosszan beszélt, és akkor kellett ez a szép mondat, szép mondatok, amivel mindegyikünket megvigasztaltál. De most, hogy még valami történt ott a vége felé, erre sajnos most nem emlékszem.

Jézus Krisztus Urunk:

Attól féltetek, a párjával együtt, azt mondta, hogy — mikor így felszisszentett: Hm…! S akkor azt mondta, a párja először:

— Hát, Uram, most megy ki? Hát nem tudja, mikor kell abba hagyni a beszédét! És ez egy szentmise! — magában.

A testvér meg azt mondta:

— Hát, fájdalomról kelljen beszélni? Most?! Itt?!

Mert, ahogy mondottad, szomorú lett szinte a ti szívetek is az ő láttukon.

És erre testvér kiment, és azt mondottátok, figyeltétek az órát, mert a szentmise alatt lévő első beszéd, az húsz perc, egy szentbeszédnek megfelelően. És akkor azt mondottátok:

— Igen, Uram, ezt csak Te tudod megadni, hogy ebben a húsz percben azt adja meg a családnak és mindazoknak, és nekünk, elsőként, akik itt vagyunk és kísérhessük, hogy ennek tanúi lehettünk, hogy a húsz percben a felemelő, vigasztaló szavakat, az örömet, az élet elmúlását és az élet továbbélését, hisz az élőnek élők a barátok. Aki meghal, befejezi földi pályáját, engedjük el, ő számára már a holtak a barátok, és elindul a Fény útján az Örök Hazába, hogy elfoglalja azt a helyet, amelyet számára elkészített.

S akkor mondottátok azt, hogy:

— Hát, nem nagyon kell nekünk félteni téged, mert tudja az Úr Jézus, hogy hol, mit és mit kell elmondanod.

Kádár Györgyné Anna:

Igen. Köszönöm szépen, Uram, a kiegészítést.

Jézus Krisztus Urunk:

Ezek voltak a meglepő szavak, hogy nem tudták, hogy hogyan.

Igen, voltak helyek, ahol kiválasztott Mária testvéremnek hosszabban adtam meg a tanúságtételében a szólást. És volt, ahol rövidebben kellett szólnia, hisz látni kellett az emberek, vagyis a testvérek szívét a megjelentekben, hogy ki mire és hogyan vágyakozik. Mert sokan és sokan az út meghívásában is örültek, hogy jelen vagytok, szerettek, átöleltek, de mégis sokan a szentolvasót várták és a kenetet. Ez volt számukra a legnagyobb ajándék, hogy: „Kaphatok-e egy szentolvasót, és kaphatunk-e kenetet?”

Mert mind testben gyógyulni szerettek volna.

Hogy a lélek gyógyul-e, sokan azzal nem foglalkoznak. Nem csak akkor, hanem most a jelenben is. Mert: „Nekünk a testünknek kell, hogy gyógyult legyen, és a lélek, hogy majd gyógyult-e lesz, azzal néha nem foglalkozunk.”

Holott Én, Jézus Krisztus Uratok a tanítások révén nem egyszer adtam meg számotokra, hogy előbb a lélek legyen gyógyult, felemelt, kiegyensúlyozott, és hogy ha ezt megadjátok a léleknek a bensőben, akkor vele együtt már a test is gyógyulni fog, kiegyensúlyozottá válik, magabiztossá, és már tudja, hogy hogyan és miképpen haladjunk és menjünk a mindennapi élet-útpályánkon.

Majdan átmegyünk az útról és az út meghívásából azokra a kegyelmi ajándékokra a tanításokban, amelyek jelen voltak számotokra ezen a helyen hétről hétre, hónapról hónapra. És sokszor és sokszor megkérdeztétek kiválasztott testvéremtől, hogy mikor olvassa el a Szentírást, az Evangéliumi részletet, mikor adja át nektek e tanítást a tanulásából.

De kiválasztott testvérhez — most így szólok felétek: Én, Jézus Krisztus Uratok adtam meg számára, hisz vannak itt jelen pásztor testvéreim, akik már, mondhatjuk, közel a kezdetben kezdtek el járni, pár évvel később, és azóta rendszeresen itt vannak. Majdan a pásztor testvér, aki elfogadott benneteket a felkérésben, e közösséget, és ő lett a pásztor, a ti szavatokkal mondva, a lelkivezető, hogy a szolgálatát itt tudja teljesíteni50. Ők mondják el most számotokra azt, hogy: „Megtanultam én a teológiát, tudom az Evangélium-részletet, de ha most hirtelen fel kell állni és szó szerint egy teljes Evangéliumot elmondani, nem biztos, hogy én is tudom. Néha talán nekem is kell, hogy belenézzek a könyvbe egy gondolatra, hogy tovább tudjam vezetni azt, ami szó szerint le van írva.”

A tanítás a tanításában így elevenedett meg számotokra a mindennapokban, hogy érezni, hogy a kegyelem hogyan működik rajtatok és bennetek. Mert Én, Jézus Krisztus Uratok sokszor és sokszor megajándékoztalak benneteket ezzel a csodával, az ajándékkal, amelynek tanúi lehettetek, amelyet szívetekbe zártatok, ami által éreztétek, hogy mi is a küldetés a követés részében, a meghívásban.

A tanításokat most azért nem emelem annyira ki számotokra, hisz jelen van a golgotai tanításokban, a bűnbánat-időkben, amelyeket mindig megtapasztalhassátok, részeseivé válhattatok, elolvashassátok, szinte együtt élhettek vele a mindennapokban, amiből erőt tudtok meríteni, különösképpen akkor, amikor szomorúvá válsz, akkor, amikor fájdalom ül szíveden, lelkeden, akkor, amikor azt mondod, hogy: „Magányos vagyok. Egyedül maradtam.”

Ilyenkor szoktam mondani felétek azt, hogy ha nyitott a szíved a szeretethez és a kegyelemhez, soha nem vagy egyedül, mert Én, Jézus Krisztus Urad veled vagyok, vagy veletek vagyok. Az Én Édesanyám mellettetek áll, fogja kezeiteket, ha szükséges, Anyai Szívéből árassza felétek szeretetét, hogy megerősítsen benneteket. Ezeket mind-mind ismételten fel kell ismerni, el kell fogadni, szívedbe zárni, megtapasztalni, és érezni a kegyelem-ajándék működését. S akkor fontos számodra mindaz, ami a tanítással hétről hétre vagy hónapról hónapra megelevenedik előttetek.

Hisz a tanítások nem ismeretlenek. A tanítások olyanok, amelyeket már pár évvel ezelőtt vagy régebben hallottál, tanúja voltál, érezted a kegyelmet, érezted az ajándékot, érezted, hogy: „Ez a tanítás talán most nekem szól, nekem adtad, Uram, hogy én ebből erőt merítsek, én most felállhassak, én most elindulhassak. Köszönöm, Uram, hogy észrevettél az út porában, és kiemeltél az út porából, Fényed sugarával átöleltél, felmelegítettél, megerősítettél, és most már tudom, hogy én is egy olyan testvéred vagyok, aki a küldetés-követésben Hozzád tartozik. Veled szeretnék élni és haladni életem minden napján. Elfogadni a tanítás szavait, amiből megerősödöm.”

És akkor értitek meg, hogy a tanítás mondanivalója hogyan van jelen számotokra a mindennapokban.

De a Golgotáról is egy kicsit beszéljünk? Hisz most volt jelen számotokra hétről hétre, és hamarosan ismételten itt lesz előttetek egy újabb Golgota. De a Golgotáról most csak annyit szeretnék röviden elmondani: a meghívás, a felismerés és az elfogadás.

Ez a hely most ismét jelen, ahol beszéltem nektek a fájdalomról, a szenvedésről, a felismerésről és az elfogadásról. És amikor megmutattam számotokra, hogy milyen a golgotai fájdalom, amikor kiválasztott Mária testvéremet felkészítettem a bűnbánat-időben51 hétről hétre, hat héten keresztül, hogy milyen az, amikor megaláznak, amikor kicsúfolnak, amikor megkötöznek, amikor a nép sokasága mellett hurcolnak, milyen az, amikor szembe állsz a hamis vádakkal, milyen az, mikor megszületett ítélet a megkorbácsoltatásában, milyen a töviskoszorú elfogadása, milyen a kereszthordozás.

S ekkor az estében még nem tudtátok úgy cselekedni, mint most a jelenben, akkor még ketten, mondhatom a ti szavatokat, birkóztatok:

— Hogyan fogjuk meg és vigyük be kiválasztott testvért?

Most ismételten jöhettek birkózni, és megmutatni a testvéreknek, hisz akkor még csak ez a szűkös hely volt számotokra, amikor elmondottátok, ahogy a jelenben most is, és a múltban is, megtörténik a felajánló ima, a felkészülés, majd elmondva a keresztúti átélést az ájtatosságban a könyv szerint, és kiválasztott testvéretek, aki a fájdalom, szenvedés átélését elfogadta. S ekkor, most jöjjön a sáfár testvér és a kettes bástya52, amikor ők próbálták először a testvér után:

— Majd mi ketten most bevisszük. Megmutassuk, hogyan kell bevinni.

Lehet jönnötök!

Vida István bástyatestvér:

Mi vagyunk azok, akik meg kell, hogy mutassuk, hogy hogy’ vittük be. Nem tudtuk, hogy hogy’ fogjuk meg Marikát. Nem volt az, mint ami most van, hogy pléd, és most plédben visszük be, hanem megpróbáltuk kézzel, de hát nyuklott össze-vissza, tehát gyakorlatilag alig bírtuk megfogni, és mindig kicsúszott a kezünkből. Úgy, hogy…

Kádár György bástyatestvér:

S akkor volt egy olyan, hogy a mamának a kocsijával53 próbáljuk majd meg, ami, nem is tudtuk behozni, mert majd az ajtóban fogjuk belerakni, és hát nem tudtuk belerakni, mert egyszerűen onnan is kicsúszott. Hát, szóval, nem bírtuk megfogni. Úgy, hogy…

Vida István bástyatestvér:

S a végén egy széket fogtunk, és a székkel együtt vittük be. Úgy, hogy nagy nehezen. De hát valahogy, valahogy megpróbáltuk.54

Jézus Krisztus Urunk:

Nem csak itt fogtatok, (…) a lábát is.

Vida István bástyatestvér:

Én a lábát fogtam. Így. Itt. S akkor…55

Kádár György bástyatestvér:

Nem! Szóval nem, nem tudtuk, mint ahogy most se tudjuk, pedig eltelt huszonegy év!

Vida István bástyatestvér:

Szóval így próbáltuk meg, de nem sikerült először.

Jézus Krisztus Urunk:

S akkor azt mondották, mikor már nagy nehezen bekerültek vele:

— Na, jól kibirkóztuk magunkat!

Vida István bástyatestvér:

Ez igaz. Ez igaz, Uram, így volt.

Jézus Krisztus Urunk:

Mert ezt a bari testvéretek56 mondta nektek.

Kádár György bástyatestvér:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

Mert ő azt mondta:

— Én utánatok megyek, és hogy ha majd már nem bírjátok, elejtitek, akkor majd jövök én is.

Akkor már kint hárman próbálkoztak, és akkor azt mondta:

— Jól kibirkóztuk magunkat!

De olyant is tett a szenvedés után, mikor nagy nehezen beértetek:

— Na — azt mondta —, jól kiszenvedte magát!

S erre Én, Jézus Krisztus Uratok azt mondottam:

— És érted is!

— Értem?! Hát miért?!

— Te bűntelen vagy?

S akkor kezdett el gondolkodni azon, és nem csak ő, hanem mások is, hogy „nem csak a saját bűne miatt ilyen nehéz a kiválasztott testvér a kereszthordozása után, hanem a mi bűnünk is talán jelen van” — a megtapasztalásban, az elfogadásban?57

És akkor, mikor:

— Ennek valahogy — azt mondottátok — véget kell vetni, valahogy ezt meg kell oldanunk, mert ez így nem jó, hogy nem bírunk bemenni sehogy se, se így, se úgy, se a kocsi nem jó, a székről is nyuklik, mert már akkor egyszer onnan is lecsúsztál — ugye, így mondtátok?

Vida István bástyatestvér:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

S akkor Én, Jézus Krisztus Uratok mondottam, azt mondottam, nem plédet mondottam, Én azt mondtam: Valami lepedőfélét fogjatok, amelynek négy sarka van, hisz négy bástya van.

És akkor értettétek meg, hogy nem kettőnek vagy háromnak kell birkózni, hanem megfogni, és majd így bevinni.

És a bástyatestvérek a kiválasztásban épp úgy igent mondottak, ahogy kiválasztott Mária testvér is a meghívásban. Hisz testvér bejött, hisz eljött a pillanat, hogy most már meg kell hoznia a döntését, hisz már tudja, mi a fájdalom, mi a szenvedés az átélésében, tudja, milyen nehéz jelen lenni. És tudták a bástyák, milyen nehéz bemenni.

És eljött a nap, és ti is a jelenlévőkben, akik most nem mind itt vagytok közvetlen mellette, kicsit hátrább is, akik azt mondottátok neki, mikor sírva, könnyek között megjelent:

— Mindegy, hogyan döntesz, mi melletted vagyunk.

És ti is elkezdtetek sírni. De akkor még nem tudtátok, hogy miért, csak láttátok, hogy Mária sír, akkor mi is sírunk vele együtt.

És Mária testvér így megállt, ahogy bejött először, és azt mondotta:

— Nem érzem magam erősnek, hogy elfogadjam. Nem bírom én ezt a fájdalmat.58

S ekkor hangosan így mondtátok:

— Veled vagyunk! Mindegy, hogy most mit mondasz.

— De itt az idő! Oda kell mennem, és nem tudom, hogy mit mondjak!59

Mária:

Hisz nagyobb volt a félelmem, mint hogy én most oda menjek.

És ekkor eljön az a bizonyos pillanat:

60:

— Igen! Igen, elfogadom.

Nem tudtam nemet mondani, hisz láttad, Uram, a szívemet, hogy nem éreztem magam erősnek. Láttad, hogy nem akartam elfogadni, hisz féltem. És az emberi gyarlóságomban önmagamra gondoltam.

Kérlek, Uram, Jézusom, légy velem, légy mellettem, s jöjj segítségemre, amikor Hozzád fordulok!

Köszönöm. Köszönöm, hogy megerősítettél, hogy felkészítettél. Köszönöm.61

Jézus Krisztus Urunk:

S ekkor ti, a jelenlévők csak azt hallottátok, hogy nem azt mondotta el, amit nektek mondott, mikor bejött, hogy nem érzi magát erősnek, és nem tudja elfogadni, hanem pont az ellenkezőjét hallottátok.

S akkor vártátok, hogy mit fog nektek elmondani. És kérdezitek tőle:

— Mi történt?

És így szól felétek:

— Nem tudtam nemet mondani, hisz nem az a Jézus várt engem62, akivel mindig találkoztam, nem a Szép Jézus volt előttem, hanem a Kereszten Függő Jézust láttam!63 Nem szólt Ő már hozzám semmit, csak a Keresztről rám tekintett, és megértettem, hogy igent kellett mondanom. Nem tudtam nemet mondani.64

Ekkor ti is sírtatok, és erősíteni próbáltátok Máriát:

— Holnap is itt leszünk veled, elkísérünk az úton.

Hisz ekkor elmondotta számotokra, hogy:

— Holnap három órakor lesz a Golgota, de már nem csak a szakaszokat fogjátok átélni és megtapasztalni, hanem amit hat héten keresztül láttatok, amely itt volt jelen számotokra, az végig, mind, holnap egyben itt a Golgotán jelen lesz.

És eljött számotokra a másnap, amikor szinte mindenki gyászruhában jelent meg, sírva és félelemmel. Egyre többen és többen, hogy:

— Most valójában mi történik?

És akkor elevenedett meg előttetek az első Golgota, amely nem volt olyan hosszú, mint most a jelenben, hisz akkor még kimondottan csak a felkészített Golgota volt számotokra jelen az ítélettől a keresztrefeszítésig. De számotokra ez is nagyon-nagyon nehéz volt, hisz nem tudtátok, hogyan és miképpen elevenedik meg előttetek, rajtatok és bennetek a fájdalom, szenvedés Golgotájában, amelyet átéltetek.

S akkor, mikor megtörtént a keresztrefeszítés, majdan a halál, bennetek is félelem jelent meg.

És itt átadom a szót most ismételten a megtapaszt megéléssel a családból a ház asszonyának65, aki azt mondotta sírva:

— Azt nem mondtad, Uram, hogy meg is hal!

Takács Jánosné Bimbi néni:

Abban a pillanatban, amikor minden, minden nap másik keresztutat járt, és megmutatta az Úr, hogy milyen az, akkor beszélgettem itt a testvérrel, mondom, hogy:

— Jaj, csak nehogy még azt is megkapja! — nem mertem kimondani a keresztrefeszítést.

Itt azt mondja a testvér:

— Én is erre gondoltam.

És hát nagyon szomorúak voltunk és bánatosak, hogy mi lesz a családdal, a gyerekekkel.

És vasárnap, azt hiszem, vasárnap volt, amikor ebédhez készülődtünk bent a lakásban, és jött az Úr Jézus, és látta szorongásunkat, s azt mondta:

— Ne féljetek, nem viszem el Máriát. Ne féljetek.

Kissé megnyugodtunk:

— Hát, biztos, az Úr Jézus igazat mond.

És akkor, mikor kijöttünk a nagypénteki Golgotára, mégis annyira szorongtunk és sírtunk és féltünk, de abban bíztunk, hogy biztos, hogy vissza fog jönni. És akkor történt az első, az első Golgota, ami nagyon nehéz volt neki is, meg minekünk is, nagyon nehéz volt.

Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

Hisz voltak a jelenlévők között olyanok is, akik már felkészültek arra is, hogy ha mégis beállna egy pillanatban a halál, hogy hogyan kell visszahozni, mert mivel ők már tudták, hogy hogyan és miképpen kell cselekedni ilyenkor, ebben a pillanatban, hisz ők már tanultak, és elfogadott emberekké váltak, és tudták, hogy egy másik ember felett hogyan és miképpen kell segíteniük, mikor ezzel szembesülnek. De mégis vannak a jelenlévők között, akik voltak és közbeszóltak, hogy:

— Itt nem kell ilyenekre szükség, hogy itt felkészülni mindenféle orvosi műszerekkel, hogy hogyan és miképpen segíthessünk visszahozni ismételten az élethez.

Mivel Én, Jézus Krisztus Uratok megígértem a családnak, hogy nem viszem el, de hogyan működik az emberi szerkezet? Hogyan működik a testvéri felebarátban? Hogyan van jelen a tanítás és a szavak a hit kegyelme által?

És itt mondhatjuk azt, mint a tanítványaimnak: kicsinyhitűek? Mert ugyan elfogadták a szavakat az egyik részében, de a másik részében pedig arra gondoltak: „Ha mégis meghal, akkor mi lesz mindazzal, ami itt marad?”

Én, Jézus Krisztus Uratok a Golgotáról beszéltem számotokra, a fájdalomról és a szenvedésről. Hisz ezt adtam, és ezt mutattam meg. Ennek lehettetek tanúi a megtapasztalás részében. A halálról ekkor semmit nem adtam, és nem mutattam számotokra. Ezért hogyan is gondolkodtatok el ezen, hogy talán meghal a kereszten?

Én, Jézus Krisztus Uratok meghaltam a Kereszten a ti megváltásotokért, de Mária testvér-szolgámat a kiválasztásában a fájdalom, szenvedés útjára hívtam meg.

Hisz hogyan is szólt felétek az elfogadása?

Hisz:

— Elfogadom, Uram. Igent mondok. De kérlek, légy velem, segíts nekem.

És, ha figyeltétek, itt sem volt szó arról, hogy befejeződik a földi pálya. A kicsinyhitűség a gyarlóságában néha oly hamar el tudja ültetni bennetek a félelmet, a kételyt, hogy: „Hogyan és miképpen cselekedjek és éljek?”

Ez mind arról szól, hogy néha én, a földi gyarló ember a felebaráti testvérben hogyan és miképpen szeretném az élet elfogadását, felismerését, küldetését és követését.

És a golgotai elfogadás hogyan és miképpen volt a felkérésben legelőször? Emlékeztek?

Miért vállalta Mária testvéretek a fájdalom, szenvedés Golgotáját?

Az ifjúságért.

Ugye, ismerős előttetek?

Az ifjúságért, az ifjúság megmentéséért, és hogy az ifjúságot is rávezessük majdan a helyes útra szeretettel és örömmel. És ez a fájdalom és szenvedés révén, ahogy mondani szoktátok, hogy nem tudom, ez a szörnyű fájdalom után egyáltalán van-e valaki, aki felismeri vagy megtér?

Én, Jézus Krisztus Uratok akkor is mondottam, és most a jelenben is, hogy nem mindig pont ezen a helyen történik meg a felismerés és az elfogadás, a változás az élet megtapasztalása részében, hanem néha olyan helyen, ahol most talán nem is gondoljátok, hogy megjelenhet, segítséget nyújthat a felismeréshez és az elfogadáshoz.

Ezeket mind-mind a tanításban már többször és többször megadtam számotokra a felismerő kegyelem által a mindennapokhoz. És ha ezek bennetek vannak elhelyezve, a bensőtökben, ezzel indultok el az élet útján a küldetés követésében, megengeditek, hogy ez működjön rajtatok és bennetek, akkor tudtok változni és változtatni, és akkor értitek meg, hogy az ima ereje milyen erős, a fájdalom, szenvedés Golgotája hogyan hozza el a felismerést — a megtéréshez, az elfogadáshoz és az elinduláshoz?

Ez ismételten itt a jelenben számotokra megelevenedik, nyitottá válik, de a nyitottsághoz idővel jön el a kérésre a kérés és a válasz, hisz sokan teszitek fel a kérést a miértben, de a miérthez nem azonnal jön el a válasz a szeretetében. Ezeket mind-mind fel kell ismerni és el kell tudni fogadni, és akkor van értelme a fájdalom, szenvedés Golgotájának hónapról hónapra, a bűnbánat-időben hétről hétre, és majdan évről évre, hogy megmaradhassanak azon testvéreim, akik talán még keresővé válnak, akik még nem tudják, hol az ő helyük, nem tudják, mi az ő küldetésük, nem tudják, hogyan és miképpen kell elindulni. Számukra van akkor jelen a fájdalom, szenvedés Golgotája a felismeréshez és az elfogadáshoz. Hisz itt tudom számotokra elmondani, még most a bűnbánat-idő, amelyet most már boldogan mondhassátok, örömmel, hogy: „Túl vagyunk rajta! Megélhettük! Megkaphattuk a tanításokat!”

Ez alatt is voltak, akik elgondolkodtak, akik megnyitották szívüket, akik elindultak az úton, és most felismerték az utat, és szeretnének ők is rálépni az útra, és hű testvéreivé válni Jézus Krisztusnak a küldetés, követés részében. Ekkor mondhassuk örömmel és boldogan, hogy nincs hiábavaló Golgota, mert minden Golgota elhozza a maga gyümölcsét a kegyelem ajándékának megtapasztalása részében.

És akkor értettétek meg valójában, most a jelenben, a múlt felismerésében, hogy: „Igen, Uram, Te ezt a helyet, a szeretet, az öröm, a béke, a kegyelem felismerését adtad elsőként számunkra. Mikor már láttad, hogy testvér által mi is a testvérekben megerősödtünk, akkor megjelenik számunkra a fájdalom, a szenvedés a küldetés, követés részében és a tanításokkal. S akkor tudjuk megnyitni szívünket, és teljesen átadni önmagunkat, és teljesen elfogadni mindazt, ami e kegyelem által megajándékoz és megerősít a bensőnkben, ami majd kivetítődik a külsőnkre, és már látszik rajtunk a szeretet, öröm békéje.”

Hogy: „Igen, Uram, boldogok vagyunk, hogy Hozzád tartozhatunk!” — amikor így mondjátok örömmel, mosollyal, néha könnyekkel.

Ezeket mind-mind elfogadom Én, Jézus Krisztus Uratok, a szeretet, kegyelem által a felajánlásban, a hálában, a köszönetben, amelyeket kiadtok önmagatokból.

Majdan a fájdalom, szenvedés Golgotájából menjünk át ismételten az öröm-élethez és a szeretethez, amikor a szeretetet tudjátok elfogadni, amikor úgy érzitek: „Szinte felemel, szinte átölel, szinte lebegek, mert valami csodát kaphattam a felismerésben és az elfogadásomban! És akkor tapasztalom meg, ennek az országnak valójában mi az ajándéka, mi a kegyelme, mi a jelenléte a működésben, hogyan és miképpen képzelem el az életemet, hogyan és miképpen várom a segítséget?”

Hisz ennek az országnak is van, tudjátok, a tanítás, amikor hallottátok már, a mai nap is már megemlékeztetek egy gondolattal a Korona tanításáról.

De a Korona: nem mindegy, hogy milyen Koronáról van szó!

Hisz a Korona lehet a töviskoszorúban is, de most nem a töviskoszorúról szólok felétek, hanem a Koronáról. A Korona, amely élő és működő, amely megváltoztathassa mindazt, amire szükségetek van, amiért sokan és sokan néha irigykednek, hogy nektek egy ilyen működő Koronátok van. Hisz a Korona tanításáról, mikor azt mondottam, csak ilyen nyugodtan, körbeülve, és beszélgettetek, hogy valójában hogyan és mi történik, az ünnep és a Korona tanítását?

És akkor Én, Jézus Krisztus Uratok csak ennyit mondottam, testvérem által: „Hozzám is köze van.”

Ez a szó a gondolatában elég volt ahhoz, hogy elkezdjetek gondolkodni, hogy:

— Most ezt miért kellett mondani, és mit akart ezzel mondani Jó Jézus Krisztus Urunk?

Hisz a Korona úgy jött hozzátok, hogy először nem nektek akarták adományozni. De ahogy mondottátok, a tanítások révén már tudjátok, hogy a Szentléleknek jelenléte milyen nagy, és hogyan tud működni rajtatok és bennetek, és hogyan tudott működni akkor, anno, a múltban, amikor megadta a megvilágosodó felismerést66, hogy ennek a Koronának ehhez a néphez kell jutni, mert szükség van nekik erre a Koronára, amely majdan megérkezett, és örömmel elfoglalta helyét ebben az országban a működő erejével.

De majdan, évek folyamán ezt a Koronát itt bújtatták el, majd oda vitték, végül messze az országtól. S idővel visszatér. De még mindig nincs neki meg az a megtiszteltetés, amely megilletné a működő kegyelem révén.

S ekkor Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott testvérem által megmutattam számotokra, hogy ez valóban élő és működő, hogy hogyan és miképpen kell látni, felismerni és elfogadni.

S akkor a megtapasztalás jelenében elfogadtátok e tanításokat, hogy ennek a Koronának az élő, működő ereje oly erős, hogy ezzel a koronázással csak kimondottan szinte a fej fölött lehet elhelyezve, mert annyira erős, hogy ha sokáig rajtatok van, akkor a működő erő szinte fejfájást tud előidézni, és később más problémákat is.

S akik jelen voltatok e megtapasztalásban, részeseivé váltatok, hogy hogyan és miképpen láthattátok ennek a tanítását.

Jelen van az ajtó, amely megnyílik, és benne a Korona a Palásttal, a Jogarral és a Dicső Almával.

S ekkor semmire nem gondolva örömmel megtekinteni, megnézni: Milyen szép! S olyan szépen van elhelyezve!

És most megmutatni a működő erejét a Fénnyel.

Mária:

Föntről indul, és megjelenik a kereszten, mintha ilyen spirál formájában jön lefele körbe. De vannak helyek, ahol megtörik a Fény. Ez miért van jelen, azt nem tudom.

Most már megértettem: az nem az eredeti része rajta, ahol megtört a Fény — drágakő, nemesfém, ahogy mondani szoktuk, de nem az eredeti formájában van jelen.

És most megtapasztalni a működés után, hogyan él e Korona.

Nem tudom elképzelni, ezt hogy kell értelmezni.

Miért rakják ide föl?67

Ó, erős! Jaj, de fáj! Ó! Ah! Jaj!

Ez az élő működése?! Jaj!68 Ó, de fáj a fejem! Jaj, de erős volt! Jaj!

Jézus Krisztus Urunk:

Most az író-gyűjtő testvér69, ki akkoriban szinte az életének egy részét erre tette a kutatás szentelésében a megtapasztaláshoz, íme, nézd meg a működő erőnek kisugárzását, ami most ismét jelen van.

És most itt a második pad első testvérét hívom, hogy megtapasztalhassa a működő erő kisugárzását.

Most mindketten elmondhassátok, hogyan és miképpen éltétek át.

Csomor Lajos:

Először akkor éreztem ezt, amikor először jöttünk ide a feleségemmel, hogy beszélgessünk a Marikával. Ez 1997. augusztus 5-én volt. Akkor mondta nekem70, hogy amikor az Úr Jézus jelen van, akkor azt én meg fogom érezni, és tegyem a kezem a feje fölé.

Most pedig, az elmúlt alkalommal is…71

Jaj, és akkor meleg volt a feje felett a levegő.

És egy évvel ezelőtt is, és most is azt éreztem, hogy meleg a feje fölött a levegő. Ez azt jelenti az én számomra, hogy ha ’97-ben az Úr Jézus jelenlétét jelezte a meleg levegő a feje fölött, és most a Korona működését jelzi a meleg levegő a feje fölött, akkor a Koronában az Úr Jézus ereje működik. Számomra ezt jelenti.

Markóné Verrasztó Irén:

Megköszönöm az Úr Jézusnak ezt a nagy kegyelmet, mert Ő tudja, hogy nekem nagyon szívügyem a Szent Korona. Az előző tanúságtételnél is beszéltem erről, most egy enyhe bizsergést éreztem a tenyeremben, és utána nagyon melegem lett, úgy, hogy itt legyezni kellett magamat, még mindig melegem van. És ennek annyira örülök, hogy nem is tudok, mit mondani mást, mert ez énnekem egy nagyon nagy ajándék. Nagyon sok ajándékot kaptam én már ezen a helyen, de ez volt a legnagyobb, hogy én ezt most megtapasztalhattam. És ezt még egyszer nagyon-nagyon köszönöm az Úr Jézusnak.

Jézus Krisztus Urunk:

Most a megtapasztalásodhoz Én folytatom a beszédet arról, hogy azt mondottad: „sok kegyelmet kaptam, sok ajándékot, és most boldog vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam, ennek működését”.

Egyszer már voltál tanúja hasonlóképpen a jelenlétemnek, amikor egy szűk köri tanítást adtam számotokra. De a tanításból akkor nem teljesen szűrted le mindazt, amit Én, Jézus Krisztus Uratok adok nektek a tanításban. Most ma ismételten megtapasztalhattad ennek csodájának kegyelmét, amire sokáig fogsz emlékezni, és sokszor fog adni erőt, amikor szükséged lesz rá.

De ezt a kegyelmet el is lehet veszíteni, ha valaki nem a szerint cselekszik és működik, ahogy Én, Jézus Krisztus Uratok tanítalak benneteket.

Hisz most e Korona tanításához csak annyit mondok, hogy ez a Korona először nem ennek a népnek ment volna ajándékul, hallottátok az elején. A Szentlélek által mégis ez a Korona ide jött, mert ennek küldetése lett ennek a népnek részében. Ezért hát ennek a Koronának a működése révén most a jelenre megyünk át, a jelenre, a működésében. Mindegy, hogy milyen színűek vagytok, mindegy, hogy milyen nyelven szólaltok meg, mindegy, hogy minek valljátok magatokat, az Én testvéremben mindenkinek helye van itt is, mint ahogy nektek, kik eltávoztok ebből az országból máshova, és nektek ott helyetek van.

Bízom benne, hogy most megérted e szavakat a szűk köri tanításod mellett e csodás megtapasztalásodban, és megpróbálsz ezekkel a kegyelmekkel úgy élni, működni, hogy ezek megmaradhassanak, mert jelen vannak a pásztorok, akik a teológiát tanulták és tanítják. Ők el tudják mondani, hogy valamit kaphatunk, de hogyan lehet valamit elveszíteni.

És hogy most megértsd, átadom a szót a pásztoroknak, hogy a kegyelem ajándéka, elfogadása, működése, és néha elvesztése hogyan van jelen.

Keindl Antal atya:

Igen, ha nem veszem komolyan azt, amit az Úr tanít, az Evangéliumot, a Szentírást vagy a követést, gyorsan elmegy, mert ez a kegyelem folyamatos, állandóan kell benne lenni, a kegyelemben. S meg is kapjuk ahhoz az erőt. De imádság nélkül nem működik, azt is mindig, szüntelen kell. Úgy, hogy az Urat követni csak így lehet. Ha komolyan veszem magamat, akkor komolyan veszem azt, amiért élek. Ez nagyon fontos. Úgy, hogy mindehhez kapjuk a kegyelmet, de el is tudjuk veszíteni. Ez gyorsan megy. De hála Isten, az én családom által annyi kegyelmet kaptam a gyerekkorban, úgy, hogy tudom, Uram, Te mindig velünk voltál, és mindig velünk leszel, ahogy a Marika is mondja, segíts minden pillanatban.

Köszönöm.

Sóti János atya:

Én se tudnék sokkal többet mondani. Voltaképpen az Úr sok kegyelmet fölkínál, és amikor valakit kiválaszt, hűségesnek kell lenni a híváshoz. Vagy valamivel megajándékoz. Fogadjuk el, és hűséggel. Persze, nem kell mindjárt beugrani, hanem: „Valóban az Úr hív, vagy csak én képzelődök?” Persze. De mikor már tudom, hogy az Úr hív, az igazság kötelez. Akkor: „Uram, itt vagyok, legyen meg a Te szent akaratod, akármi is történik velem.”

De el is lehet veszíteni.

Vagy egyszerűen visszautasítjuk a Jó Istennek a kegyelmeit, hát, a bűn felé fordulunk, engedünk a gonosznak, a kísértéseinek, csábításainak, és hasonló problémák miatt egyszerűen az Isteni kegyelem mind inkább szűkebb és szűkebb lett. Legjobban a bűn veszi el a kegyelmeket, a halálos bűn, az szinte Istennel a kapcsolatot minimális állapotra viszi. De a bűnbánat által megbánjuk azt, lehet, hogy az Úr visszafogad.

Ott voltak az apostolok. Kiválasztottak voltak. Nagypénteken elbuktak, rosszul vizsgáztak. De Péter is megsiratta az árulását, a többiek is szomorkodtak, sajnos Júdás nem volt hajlandó bűnbánatot tartani, fölakasztotta magát. És ő nem lett tovább a kiválasztottak közt. De amazok valóban bűnbánatot tartottak, az Úr megbocsátotta, s egészen a vértanúságig kapták a kegyelmet, és most fönt a Mennyországban.

Tehát el lehet veszíteni a kiválasztottságot is, meg mindent, a külön kegyelmeket, rendkívüli kegyelmeket is. Ezért kell hűségesnek lenni az Úrhoz, az Ő küldetéséhez.

Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

Hisz a tanításból most ezt próbáltam számotokra elmondani, ennek a népnek, hogy van egy ajándékotok, s van egy kincsetek. De ezt az ajándékot, s ezt a kincset nem úgy tisztelitek, és nem úgy fogadjátok, ahogy azt megilletné, hogy: „Hogyan és miképpen tartozom én az egyszerűségemben e Koronához? És ez a Korona mit ad nekem, vagy mit tud nyújtani nekem? Vagy hogyan és miképpen fogadom el az életet, hogyan és miképpen próbálok vele együtt élni és haladni a mindennapokban?”

Hisz ezért a Koronáért régen is voltak, akik szinte veszekedtek, hogy megkaphassák-e, vagy ellophassák-e, vagy ők legyenek megkoronázva, és most is vannak olyan népek, akik vágyakoznak e Koronára, már csak azért is, mert ez a Korona lett felajánlva az Édesanya számára, örökségbe adva mindazzal, akik vagyunk, és élünk és haladunk a mindennapokban. Mert ez a Korona erőt adhat számunkra, ha elfogadjuk, ha tiszteljük, ha megbecsüljük, ha feltekintünk reá, hogy ez a mi népünké és a nemzetünké.

Hisz ha most arra a királyotokra gondolunk, emlékezünk, magunk elé vetítjük, aki szomorúságában, fájdalmában nem tudta, hogy valójában mi történik ezzel a néppel, ezzel a nemzettel, hisz: „Nincs fiam, aki továbbviszi örökségemet. Mitévő legyek?!”

És ő sem szégyellt imádkozni. Ő sem szégyellte kérni a segítséget a megvilágosodásához a felismerésében, hogy ez által elfogadhassák.

S ekkor megkapta ő is az ima erejében a segítségnyújtást, hogy mitévővé cselekedjék. S ekkor felajánlotta az Édesanya oltalmának, Édesanyára bízta, felkérte, hogy Ő legyen a Királynő, óvja és védelmezze ezt a nemzetet, ezt a gyermekeket, e alattvalókat, akik Hozzája tartoznak.

De ezeket mind-mind pontról pontra meg kellett élni, meg kellett tapasztalni, fel kellett ismerni, és tudni kellett elfogadni.

És ezért fontos nektek ez az ország-kincs a kegyelem jelenlétének működésével, élővé válva, hogy a reményt soha nem dobjuk el önmagunktól, a reményben mindig tudunk kapaszkodni, bízni, erőt meríteni, és a remény mindig segít kieszközölni számunkra mindazt, amire szükségünk van e kegyelem által. Mert sokan és sokan sokféleképpen szeretnék elmondani, átadni, hogy valójában hogyan kell értékelni, hogyan kell elfogadni, és mit kellene vele tenni és cselekedni.

A reményben bízni kell, hogy nekünk, a ti nyelveteket használva, kik magyarok vagytok, kik e Korona alá tartoztok a gyermekben, a testvérben, a nemzetben és a népben, hogy hogyan és miképpen fogadjam el mindazt, ami a kegyelem által nekünk megadatik a felismeréshez és az elfogadáshoz.

Mert ez a működő erő az élő jelenlétével megmutathatta számotokra, hogy nincs minden elveszve, nincs miért csak szomorkodni, nincs miért csak sírni, és nincs miért csak félni, hanem legyen bennetek erősen jelen a remény, a szeretet, a kegyelem, az öröm és a béke, és segítsen megvilágosítani benneteket mindarra és mindahhoz, amire szükségetek van a mindennapokban, a mindennapokhoz.

És kérni az Édesanyát, a Királynőt, ami által nem vagytok árvák, és ami által lehet hinni és bízni, hogy a Királynő közbenjáró segítséggel elhozhassa számotokra mindazt, amire szükségetek van, ami által megkaphassátok azt a kegyelmi segítséget, akikre feltekinthettek, akiktől tanulhattok, akik által ti is tudtok hinni és bízni, és az ima ereje által megkapni a segítségnyújtást.

S ennek reményében most szeretettel és örömmel köszöntjük az Édesanyát az énekkel: „Magyarország Pátrónája”.

Jelen lévő testvérek:

Magyarország Pátrónája,

Zárd Szívedbe népedet.

Visszasírja dicső múltját,

Vidd jóra, ha tévedett.

Édesanyja vagy e honnak,

Ki megbocsájt, mert szeret,

Óh, Szűzanyánk, esdve kérünk,

Őrködjél e hon felett.

Hozzád futunk bánatunkkal,

Megbocsájtó, Jó Anyánk.

Engeszteld meg Szent Fiadat

Bűneinkért, Szűzanyánk.

István Király Reád bízta

Árva népét, a magyart.

Édesanyánk, borítsd reánk

Védőn Szent Palástodat.

Szentek Égben és a Földön,

Mi, nagyoktól lett unokák,

Jövünk Hozzád ünnepelni,

Zengni Neked szent hálát.

A mi hálánk egy szent eskü:

Mindörökre hűk leszünk —

Hűk Tehozzád, hűk a honhoz,

Anyánk, Édes Mindenünk!72

Jézus Krisztus Urunk:

És hogy ha most ennek az éneknek a sorait a mondanivalójában megfigyeltétek, és átélitek, akkor ez ad számotokra tanítást a tanúságtételében, hogy hogyan és miképpen kell feltekinteni a Királynőnkre és a Koronára, amivel egyek a kegyelem szeretete által, mert a király halála előtt ezt kapta meg a Szentlélek által, hogy a legjobb döntése, hogy ha ezt felajánlja az Édesanya oltalmához és oltalmába, ki ezt elfogadta, és azóta Ő óvja és védi a gyermekeit e nemzetben, e alattvalókban.

S ezért kell nekünk hinni és bízni a reményben, hogy a Királynő az Édesanyában kieszközli számunkra mindazt, amire szükségünk van, ami fontos a mindennapi életben e kegyelem által.

S akkor nincs miért félni, csak aggodalmaskodni, kételyeket ültetni szívünkbe, lelkünkbe — mert már ezt is régebben megadtam egy tanításban, hogy a félelem, a kétely, az aggodalom rossz barát lehet, és rossz fele is elvihet, nem biztos, hogy a helyes utat mutatja meg a felismeréshez és az elfogadáshoz a kegyelem működésében.

Így fontos, hogy érezzük és értékeljük, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok valójában miért jöttem erre a helyre, valójában mit akarok itt nektek megmutatni, valójában mire hívlak fel és hívom meg a testvéreimet, hogy elinduljunk együtt az élet-útpályán. Mert ti fontosak vagytok Számomra a mindennapokban, hisz kiemeltelek benneteket az út porából, amikor láttam, hogy ott megvillant, megcsillant valami: íme, egy testvérem, aki még nem tudja, hogy mi az ő úti célja, mi az ő élete, nem tudja, hogy hogyan és miképpen haladjon, nem tudja, miképpen induljon el, számára segítségre van szükség. A segítséget Én, Jézus Krisztus Uratok megadom, hisz kinyújtom felétek Kezemet, megfoglak, segítelek felállni, felemelni, hogy önmagadra ismerhess. És hogy ha már önmagadra ismertél, akkor nézd meg önmagad belülről, hogy valójában minden szép és jó, és tetszik-e önmagad számára, amit megismertél, amit felfedeztél, vagy: „Igen, Uram, szükségem van a segítségnyújtásodra, szükségem van a jelenlétedre, szükségem van, hogy együtt induljunk és haladjunk a mindennapi élet-útpályánkon.” Mert ezeket mind-mind így fogadhatod el, és így érintheti meg szívedet, lelkedet, ami által fontossá válsz, s ami által tudod értékelni saját életedet, önmagadat, hogy: „Én egy testvér vagyok, aki Jézushoz tartozhatom, aki elindultam Vele az úton, mert meghívott az útra, s a meghívást én felismertem és elfogadtam, és örömmel lépek rá az útra, és örömmel haladok ezen az úton a szeretet, kegyelem által. Fontos, hogy ezeket érezzük és értékeljük. Fontos, hogy ez által működjön rajtam és bennem az a kegyelem, amelyet ajándékul megadtál számunkra és számomra.”

És hogy ha ezeket már így el tudod fogadni, akkor már tudod, hogy valójában ki vagy, már nem az a porban lévő testvér, ember, gyermek, aki leérkezett a Földre, és éli a saját kialakított életét, amelyben lehet, hogy nincs jelen a szeretet, a béke, az öröm, a boldogság kegyelme, mert csak a harag, a gyűlölet, az irigység és a kapzsiság vezérli. S akkor halad, és rádöbben, hogy: „Nem ez a helyes út, amelyen szeretnék menni.”

Meg lehet állni, le lehet csúszni, de soha nem késő önmagunkba nézni, és elgondolkodni, hogy: „Testvér, milyen boldog voltam, mikor a testvérekhez tartozhattam! Milyen boldog voltam, Uram, mikor Veled együtt járhattam az élet útját! Éreztem a kegyelmet, éreztem a szeretetet, megtapasztalhattam a Fényt a világosságában.”

Ugye, milyen kegyelmi ajándék volt az számotokra pár évvel ezelőtt, amikor megadtam számotokra az új év — nem az egyházi év, hanem a ti saját számításotok szerint az új év — első Golgotáján, mikor rettentően fáztatok, mert nagyon-nagyon hideg volt? És akkor is testvérem, most teljesen nem mezítláb van jelen, de tudjátok, itt lehet tél, lehet nyár, lehet ősz vagy tavasz, testvér, míg térdel, addig jelen van a lábán zokni, ahogy mondani szoktátok. De amint feláll, és megkezdi a keresztút Golgotáját, azt mondja a testvér:

— Mintha valaki csak így lerugdosná neki a lábait, és róla a zoknikat, és már így pillanatok alatt mezítláb csattog! Mi meg cipőkben, bakancsokban, csizmákban, betakarózunk, és mégis fázunk.

S ekkor, ebben a nagy hidegben ajándékul adtam számotokra a sárga fénysugár melegségét, hogy megsimogasson, átöleljen, felmelegítsen, és erőt adjon számotokra. S akkor többen és többen azt mondottátok:

— Érezni lehetett valóban a meleget. Uram, így meg tudtál minket ajándékozni a kegyelemben, a felmelegítésedben?

És ez a sárga, meleg Fény többször és többször megjelenik előttetek, amikor kiválasztott testvérem által megadom nektek, mikor szomorúak vagytok, mikor bánatosak vagytok, mikor azt mondjátok: „Elesettek vagyunk.”

Ebbe a sárga Fénybe kapaszkodjatok, kérjétek magatoknak innen a bensőtökből, hisz akkor elfogadtátok, szívetekbe zártátok. Hát akkor az valahol ott megvan! Akkor ki kell emelni! Kérni kell, hogy ismét simogasson, melegítsen, erőt adjon! Kérni kell a felemelkedéshez, mert erre a csodára szükség van, erre a kegyelemre a megtapasztalásban ismételten szükség van, mert így tudunk együtt haladni az élet útján. Így tudjuk felismerni mindazt, ami körülvesz bennünket, mert akkor öröm és boldogság jár át, mert: „Én tudom, hogy hova tartozom, tudom, hogy kinek a gyermeke, és kinek a testvére lehetek, tudom, hogy a meghívásban igent tudtam mondani, s az igenben hogyan indultam el a mindennapokban, a mindennapok megtapasztalása részében, a felismerésben. Mert Te adtad ezt a kegyelmet, Uram, számomra, hogy a Te testvéred lehessek.”

És az igen elfogadása, megtapasztalása, arról ismételten többen és többen elmondhassák saját maguk ajándékát, kegyelmét, felismerését, elindulását, hisz Én, Jézus Krisztus Uratok, ahogy a Golgota alatt is mondottam, nem mindenkiért, csak sokakért, így sokaknak adtam meghívást, és sokan mondottak igent.

Most a mai igenben először azon testvéreimet hívom és várom, hogy a kegyelem ajándéka a működésében megadja számotokra, akik elfogadtátok kiválasztott Mária testvérem kérését, és a kérésben ti igent mondtatok, de ezzel nem csak neki mondtatok igent, hanem Nekem, Jézus Krisztus Uratoknak, akik most az elmúlt héten, e napon megjelentek, és a Feltámadás hajnaláig itt maradtatok: hogy az igent hogyan fogadtátok el, hogyan értettétek szívetekben és lelketekben, és az igenben hogyan maradtatok itt, és hogyan kaptatok érte kegyelmet, mert a kegyelem idővel megjelent rajtatok és bennetek. Most minden testvéremet hívom és várom, akik itt maradtak, a ti szavatokat használva, a ti nyelveteken, akik azt mondották:

— Itt maradunk végig mi a virrasztásban.

Első asszonytestvér:

Nagyon köszönöm az Úr Jézusnak, hogy megadta a kegyelmet, hogy eljöhettem. Már harmadszor voltam itt, de szinte várom már, és összesen egy órát pihentünk a Minkával itt a sátorban a három nap alatt. Haza értünk, értem, legalább is én, nem voltam álmos, és a fiamék észrevették, mert hozták nekem az ebédet, hogy úgy sugárzok a szeretetből meg a melegségből. Úgy, hogy ők fáztak, énnekem meg olyan melegem volt, hogy… És nagyon köszönöm, hogy ezt a kegyelmet megadta, hogy éreztem, és egyáltalán nem voltam álmos. És szinte vártam, hogy már jöjjön ez a hétvége, a Feltámadás, mert minden pénteken itt voltam, kivéve egyszer, mikor sógor rosszul lett, és otthon kellett vele maradni. Végig voltam itt a péntekeken a böjt alatt. Úgy, hogy…

És köszönöm szépen, hogy meghívott, és kérem, hogy engedje meg, hogy még sokáig jöhessek Sükösdre, mert a hónap olyan sokáig tart mindig, ha elmúlik ez a hat hét, nyolc hét, hogy minden héten jöhettem mindig.

Nagyon köszönöm.

Második asszonytestvér:

Drága, Jó Jézusomnak köszönöm, hogy itt lehettem, mert második éve vagyok itt virrasztani, és a fáradtságot nem kímélve, meg nem is éreztem fáradtságot se, olyan melegség jön rám olyankor.

Mást nem tudok mondani.

Harmadik asszonytestvér:

Uram, Jézus Krisztusom! A kegyelem. Amikor én először is megkaptam, nagyon-nagyon régen már, tizenöt évvel ezelőtt megkaptam a kegyelmet, azóta én állandóan hordom magammal, mert bizony nagyon sok mindenben részt vettem, abban, hogy szükségem van rá. Nem tudok a nélkül élni. A kegyelem végtelen nagy segítség az emberiség számára. Sok imával, hálaadással. Viszont, mikor megérzem, hogy megkapom a kegyelmet, én azt ugyanúgy meg is köszönöm. Mindig megköszönöm, minden alkalommal. Például ma is, ugye, ide jöttem. Én a kegyelem segítségével jöttem, mert elég távolról, és egy olyan helyen lakom, ahol nagy szükség van a kegyelemre. És mikor ide jöttem, az Úr Jézust megköszöntem, hogy: Köszönöm, Uram, Jézusom, hogy eljutottam ide, és élhetek ezzel.

Igen. Keltemben, munkában, bármikor, a családom segítségével, mindig-mindig a kegyelmet kérem. És meg is segít, és meg is kapom azt a kegyelmet. Nagyon szeretném továbbra is megtartani az Úr Jézus segítségével, és a Szűzanyának a segítségével, mert Őt is befogadom, és egybe foglalom a kegyelem kérésével, hogy hallgassa meg a kérésemet, amire szükségem van.

Köszönöm. Köszönöm, hogy meghallgattak.

És köszönöm Neked, Uram, Jézus Krisztusom!

Negyedik asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Mert én is az egyike vagyok, aki húsvétkor itt maradt a három napban, az a csodálatos három napban. Mert itt mi hatan olyan egységben voltunk, olyan szeretettel, olyan békében, egyek voltunk az imában, a virrasztásban. Mindig menni akartunk, hogy kicsit pihenjünk, hol egyikünk ment el, hol a másikunk ment el, de pár pillanat múlva jöttek vissza:

— Nem tudunk aludni! Valamitől mi nem tudunk aludni!

És csak jöttek, imádkoztunk. És így teltek el az óráink. S tényleg, ez mind kézzel fogható kegyelem. Az, hogy az ember két napig nem alszik, és álom nincs a szemén, hát, ez csak a szeretet, csak a kegyelem az, ami segíti az embert. És boldogan és örömmel tettük, amit tettünk. Mi nem is tartottuk olyan nagy dolognak, hogy ott vagyunk. Hát, ez olyan természetes volt, hogy Jézus sírjánál legalább mi ott legyünk, az országból úgy is valószínű, nem tehették sokan meg ezt, habár szerették volna, vagy megtették volna. Legalább mi itt hatan ezt a kicsi kis áldozatot meghoztuk szeretetből Jézusnak.

Ámen.

Ötödik asszonytestvér:

Uram, Jézus! Nagyon köszönöm ezt a sok kegyelmet és hívást, és annyira vártam a pénteket, a nagypénteket! Olyan örömmel voltam! És csodálkoztam is rajta, hogy most ennyire örülök. Annyira örültem! És hálát adok a Mennyei Atyának, a Szűzanyának hálát adok, és Jézusnak, hogy felemelt a porból, és hogy segített, és hogy mellettem van. Nem győzök hálát adni és megköszönni. Köszönöm, és hálát adok a Marikának, a családjának és mindenkinek, Antal atyának. Köszönöm és köszönöm ezt, hogy velem van.

Köszönök mindent.

És az Oltáriszentséget is. Hálát adok.

És köszönöm, hogy hálát tudok adni. Ezért is hálát adok.

Köszönöm, Drága Jézusom, hogy ennyire szeretsz, hogy meghaltál értem, értünk a Kereszten.

Köszönöm.

Jézus Krisztus Urunk:

A szeretet, kegyelem által, a meghívás és az igen mondása, a megtapasztalásában többen most hálájukat fejezték ki, köszönetüket a jelenlétben, hogy itt vannak, hogy itt lehetnek. De számukra ti is, testvérek, hálát adhattok, köszönettel mindazért, hisz a kezdetben, emlékezzetek, mikor még beosztottátok magatokat órára, fél órára, kinek mikor jó eljönnie, imádkoznia, hogy ne legyen a sír egyedül hagyva, hogy mindig valaki itt tudjon imádkozni. Számotokra is ez ajándék és kegyelem volt, de viszont akik már egész héten itt voltatok, meg a hét többi napjain itt vagytok, mondhatjuk azt, három-négy-öt napot egyfolytában, ahol család és munka van, nem mindig tehette meg, hogy itt legyen. És akkor mondotta számotokra testvéretek, kiválasztott Mária:

— Imádkoznunk kell azért, hogy ha vannak egyedülálló testvérek, akik talán éppen most a családhoz se tudnak elmenni, akkor jöjjenek el, legyenek itt velünk, legyenek nekünk segítségünk.

És ez az ima kézen foghatóan ismételten meghallgatásra talált, hisz évek óta már vannak itt testvérek, akik vállalták, ahogy ők mondják, és ahogy ti mondjátok a ti nyelveteken:

— A virrasztásban, imában, hogy mégis a sírnál mi is itt lehessünk.

Hisz mikor a Jézus Testét a Sírba helyezik, becsukódik a Sír, a Sír sötétségének ridegségében ott van a Test az Élettelen Testben, ott is vannak, akik vigyázzák Őt. De nem azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy nehogy valami történjék, mert hisz Ő megjövendölte, hogy fel fog támadni harmadnapra halottaiból.

És hogy ez nehogy mégis bekövetkezzék, őrizni kell a Sírt, és ha mégis valami történik, akkor azt kell mondani: Jöttek a tanítványok, akik elvitték Őt.

Ebből maradt meg a hitben a testvérek felett és a testvérekben, hogy: „Mi is őrizzük a sírt, de mi imával, énekkel, szívünk szeretetével, hogy valóban felkészülünk a Feltámadás-hajnal ünnepére e kegyelemmel.”

És akkor tapasztaljátok meg, hogy valójában hogyan és miképpen működik a kegyelem, az ajándék, a szeretet, az öröm és a béke, amelyről most is hallottatok a tanúságtételében. És mégis vannak még mindig, akik kételkednek, akik gondolkodnak, akik nem találják a megfelelő hangot a megszólításhoz vagy a felismeréshez.

Fontos, hogy ezeken el lehet gondolkodni, hogy a meghívás hogyan van jelen, és hogyan működik rajtatok és bennetek a felismerő kegyelemben, e ajándékában. Hisz most a jelenben sokan vagytok olyanok itt, akik hétről hétre itt voltatok a fájdalom, szenvedés Golgotáján, hisz elfogadtátok kiválasztott Mária testvérem kérését, és felismertétek szívetekben Én, Jézus Krisztus Uratok kérését, szíveteken kopogtatást, hogy: Jöjj, testvérem, mert szükségem van reád, jöjj, mert ölelésre tárt Karjaimmal várlak!

És meghallottátok szívetekben a hívást.

És mikor ez már olyan erős, és élővé válik rajtatok és bennetek, akkor szinte azt mondjátok, szavatokkal: „Akadályt se lehetne elém gördíteni! Még, ha gyalog megyek el, akkor is elmegyek!”

Ugye, ismerősek ezek a szavak?

Hisz többször és többször mondottátok el már e szavakat, mert annyira erősen éreztétek a hívást, és igent mondtatok a hívásra, és az igenben igyekeztünk teljesíteni mindazt, ami tőlünk megadható és kiadható szívünkből, lelkünkből s egész lényünkből.

Hisz Én, Jézus Krisztus Uratok a kegyelem szeretetét az ajándékában így adom meg nektek, így árasztom reátok, hogy töltse be szíveteket és a lelketeket, a melegség öleljen át, a melegség erőt adjon, és akkor kiegyensúlyozottá váltál, és örömmel járod utadat a meghívott útban, a kegyelem szeretetében.

De a megemlékezésünkben ne feledkezzünk el olyan kegyelmi ajándékokról sem, amelyek számotokra is ajándék, egy kis vigadalom, egy kis öröm, egy kis mosoly, amikor a kezdetekről beszélve, mikor még csak ez a hely volt számotokra? Amikor tudtatok örülni, amikor énekeltetek felhőtlenül, a boldogságban, amikor meg tudtátok egymással beszélni, kinek milyen problémája van, ki mire kéri a segítséget, a kegyelmet, az imaszándékot a felismeréshez és az elfogadáshoz. És akkor szeretettel és örömmel vettetek részt, és örömmel jöttetek, hogy megtapasztalhassátok a szeretet kegyelmét, különösképpen akkor, amikor az ima mellett az énekválasztások is voltak, és azt mondja a testvér:

— Mondd már annak a kakukknak, hogy talán ezt kellene énekelni! — mert nem jutott neki eszébe a pacsirta. Hát, mondta magában: Madár, madár! Hát valamelyikre majd csak hallgat, és majd csak énekelnek.

De volt olyan is, mikor leült, mondhatom azt, hogy kecsesen elhelyezkedett, és:

— Ma mit énekeljünk?

És hát voltak vissza válaszok, volt, aki ezt is mondta, meg azt is mondta. Mondjam nektek még, hogy mik voltak? Megint nevessetek?

Hisz volt, aki talán ezt az éneket mondotta, a másik másikat. Mondja a testvér, kicsit előre hajol, hogy:

— Talán énekeljük el azt az éneket, hogy: „Ki vagyok én, Uram?”

Erre szól, erre azt mondja neki, hogy:

— Miért te mondod? Hát nem tőled kérdezték! Azt mondták, hogy itt válasszanak az újak. Hát alattad már kirohad a pad! Te olyan új testvér vagy?

— Hát — azt mondja —, félre is húzódok, nem is szólok már semmit, de még nincs eldöntve, hogy milyen ének legyen!

De erre a testvér azt mondja:

— De jó lesz ez az ének. Ezt, ugye, tudjuk? Ezt énekelhessük.

Hát akkor most énekeljétek.

Jelen lévő testvérek:

Ki vagyok én, Uram? — egyre csak tűnődöm.

Ki vagyok én, Uram, s mért élek a Földön?…73

Jézus Krisztus Urunk:

És az öröm szeretetében nem csak ezek hangzottak el ezen a helyen. Itt, ezen a helyen, akkor, még mondhatni azt, szinte sokat nevettetek az öröm szeretetében és a kegyelem által, mert hisz Én, Jézus Krisztus Uratok valóban meghívást adtam kiválasztott Mária testvéremnek a fájdalom, szenvedés Golgotájára, de mellette azt mondottam: legyen bennetek szeretet, öröm és béke a kegyelmében. És a szeretet, öröm békéje, az megelevenedett rajtatok és bennetek. Éreztétek, hogy hogyan és miképpen működik rajtatok és bennetek ez a kegyelem, különösképpen akkor, amikor hétről hétre összejöttetek, szinte mondhatjuk azt, a szűk családi körrel, és imádkoztatok, énekeltetek, éreztétek, hogy: „Igen, Uram, a Te kegyelmed a jelenlétben valóban erős, és megadod nekünk mindazt, ami fontos a mindennapi élethez.”

S akkor nem féltetek, és nem váltatok szomorúvá, mert valahol éreztétek az élet kegyelmének ajándékát.

De ezt néha most, a jelenben, nem így látom rajtatok. Most ritkán van az, hogy néha elmosolyodtok, örültök, énekeltek. Most csak néha úgy vagytok: „Minél előbb tegyük meg azt, amiért jöttünk.”

Mondjam úgy, ahogy gondoljátok? Hogy: „Te is eridj, te is eridj, és mehetünk!”

Holott néha szabad egymásra tekintenetek, meghallgatni egymást, örülni egymásnak, és kinek valami öröme és boldogsága van, hogy megossza veletek, hogy ti is tudjatok örülni neki, és ebben az örömben élni.

Ti mindig azt mondjátok, most is sokszor elhangzik, hogy: „Ez a hely, ennek a varázsa más volt. Ez a hely mást nyújtott. Itt másképp voltunk jelen.”

Csak Én, Jézus Krisztus Uratok nem értem, hogy ezt hogyan és miért mondjátok.

Itt74 is Én vagyok jelen, és voltam jelen, és túl 75 is Én vagyok jelen. És mégis azt mondjátok, ennek a varázsa nem ment át oda veletek.

Hát akkor ti nem hoztátok át magatokkal!

Ti azt itt hagytátok!

Azt nem mertétek átvinni?

Valami félelem ült rátok a kételyben, hogy talán ezt a varázst, ezt a szeretetet, ezt az örömet nem lehet elvinni?

Mert volt itt olyan megjelenés és mondás — hogy is mondotta a testvér?

— Na, most már menjünk! Elimádkoztunk, itt voltunk, hát nem jön az Úr, vártuk. Elmegyünk.

Majdan oda ér a kijáróhoz:

— Na, húzzunk el, mint a vadlibák! Most már későre jár! — mondja.

Majdan testvér eldől:

— Gyertek vissza, Mari eldőlt! Jelenés lesz!

Már nem kellett húzni, mint a vadlibáknak, mind szépen visszaült, és vártátok a csodát — mert így mondtátok. Ugye? Hogy: „A csodát várjuk, a csodát. Ma mi lesz számunkra a megjelenésben, a kegyelemben és a szeretetben?”

És akkor tudtatok élni az örömben. Most néha nem. Néha szomorúak vagytok. Néha nézlek benneteket, hogy ezt a varázst, ezt a szeretetet miért nem tudtátok úgy a szívetekben elhelyezni, hogy az ott megmaradjon, s „ahova megyek, az velem jön”?

Hogy szabad kimondani a szeretet-örömet, tudni kell, hogy mikor mit és hogyan mondom a kegyelemben. Mert azt mondották néhányan, hogy: „Itt szabad volt jól érezni magunkat. Itt szabad volt nevetni, mert itt nincs jelen az Oltáriszentség.76 Azon a helyen már jelen van az Oltáriszentség, és ott ezt nem szabad megadni.”77

Én, Jézus Krisztus Uratok hányszor mondottam el számotokra: Megadod a meghajló tiszteletet, a szeretetet, a köszöntést, majdan üdvözölheted testvéreidet, akikkel összejöttetek. Ha van kérés és probléma, felajánlás vagy bármi, amit szeretnél megosztani — hogy mondja el számotokra Mária testvér?

Azt mondja el.

És hogy ha öröm van, azt is ugyanúgy szabad elmondani, szabad örülni!

Én, Jézus Krisztus Uratok sosem mondtam azt, hogy ne örüljetek, ne éljen bennetek az öröm a szeretetében! Hisz az öröm erőt tud adni az élethez, a haladáshoz. S akkor érzed azt, hogy az öröm szeretetében más vagyok, és más lehetek, felismerni azt, hogy ez a varázs, ami itt jelen volt, az jelen van most is. Ez a varázs itt jelen van, megmarad, akkor átvihetem, akkor örülhetek a szeretet örömében, és énekelhetek. És akkor boldogan ölelem át felebarátomat és testvéremet, boldogan tekintek reája, és fogadom el.

És akkor nem csak a szomorúság, a bánat megjelenése tükrözik arcotokon, hanem szabad megengedni a szívhez az örömet és a boldogságot a kegyelem szeretetében mindahhoz, aminek tanúi voltatok, és mindahhoz, amit már megélhettetek, mert itt, ezen a helyen, ha most el kellene csak valamit mondanotok egy-egy gondolattal, hirtelen nem is tudnád, hogy:

— Melyiket is kezdjem el, Uram, mondani? — ezt mondanád. — Mert annyi mindent éltünk át!

De most az annyi mindenből, amit átéltetek, amit itt megtapasztaltatok, mindegy, hogy most nevetni kell-e rajta és viccessé válik, vagy éppen a szeretet komolyságában adod, most a kezdetről, amikor ilyen jól éreztétek magatokat, mindenki egy-egy gondolatot mondjon el a másik testvér felé — itt kijöttök —, hogy ők is örüljenek, hogy ők is megtapasztalják a varázst, amiről beszéltetek.

Most fogom kérni elsőként azon testvéreimet, ahogy ott ült elsőként: boldog József78. Ő is mondhat. De ha nem tud, majd segítek neki. Ő is átélt egy pár dolgokat. Majdan így, ahogy ültetek, sorba, mindenki.

Most egy-egy gondolat! Mondjon el ebből az örömből, ebből a szeretetből, ebből a megélt kegyelemből, amely kell, hogy itt megmaradjon bennetek, amelyet most felhoztok a felszínre, és örömmel átadjátok a felebaráti testvéreiteknek, hogy valóban ez a varázs, ez megadta a kegyelmét.

Akik hétről hétre itt voltatok, kérlek, most sorban szóljatok itt…

Sipos József bástyatestvér:

Hálás szívvel megköszönöm, Uram, Jézusom, hogy itt lehetek.

Fogom én, köszönöm szépen, nem probléma ez. Könnyebb bele beszélni.

Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Egy kicsit megzavarodott az agyam, el vagyok fáradva, de nekem itt minden élmény. Ha ide érünk, bejövünk, az már élmény. Meg amikor elmegyünk, az is élmény, mert élményekkel megpakolva, mondhatnám úgy, hogy úgy megyünk haza. S akkor nem mindig fekszünk le azonnal utána, hanem egy kicsit úgy kibeszélgetjük a Loncikával, hogy milyen szép volt, milyen szépen beszélt az az asszonyka, az a kis fiatalasszony, meg minden. Csodálatos dolog. Mondjuk, nem olyan ügyetlen, mint én, amilyen vagyok, mert kicsit fáradt az agyam, és minden, már nem tudok úgy beszélni, ahogy kellene, de már azért is boldog vagyok, hogy az Úr Jézustól megkaptam ezt a… Hogy mondhatom? Egy férfi nevet. Hát… Mert itt általában mindenkinek más van, más nevük van. Én meg megkaptam a saját nevemet, és hálásan köszönöm. És örülök neki, hogy ha még sokáig itt szolgálhatok.

Köszönöm szépen.

Vida István bástyatestvér:

Én köszönöm az Úrnak, hogy szólhatok.

Én vagyok a második személy, akinek most szólni kell, a Zoli79 meglógott. Ő lett volna a következő, mert ő itt ült a sarkon.

Én köszönöm a kegyelmet, hogy itt lehetek, és hogy az Úr kiválasztott bástyának, és azt, hogy a Marika mellett szolgálhatok, és többször itt lehettem mellette. Akkor, mikor jelenés lett volna, és mindig eldőlt, akkor legtöbbször én kaptam el, legtöbbször, mikor sikerült. És ez nagyon nagy öröm volt számomra, hogy…

Jézus Krisztus Urunk:

Különleges élményed nincs?

Például, mikor ott ültél.

Vida István bástyatestvér:

Igen?

Jézus Krisztus Urunk:

És oda mentem a fejedhez.

„Hess! Hess! Hess! Mindent a fejemből ki!”

Vida István bástyatestvér:

Igen, azt is elmondanám, hogy arról volt szó, hogy Marika nézte a fejemet, hogy most milyen gondolatok vannak benne, meg hogy…

Hát, nem is tudom már, hogy hogy’ is volt.

Jézus Krisztus Urunk:

Arról szólt a tanítás, hogy van jelen az agy, s van a jó, a pozitív része, és van a rossz a negatív részében. Rajtatok múlik, hogy ez hogyan alakul rajtatok és bennetek, hogy mit visztek be, hogyan helyezitek el.

S ekkor mondottam el: No, most ennél a testvérnél megmondom a gondolatokat.

S ő megijedt!

Vida István bástyatestvér:

Igen. És akkor az Úr azt mondja, hogy nem fogja elmondani azokat a gondolatokat, amiket én gondoltam, hanem csak azt, amit jónak lát.

Jézus Krisztus Urunk:

Amit lehetett.

Vida István bástyatestvér:

Amit jónak lát elmondani.

Jézus Krisztus Urunk:

Meg volt ijedve, azt mondta magában

Vida István bástyatestvér:

Meglepődtem egy kicsit!

Jézus Krisztus Urunk:

Magában azt mondotta:

— Hess! Hess! Ki mindent a fejemből! Semmi ne legyen benne!

Meg volt rettentően ijedve. S mikor elmondottam a helyzetképet, hogy próbáltam egy képet kialakítani a testvérnek a fejénél, s azt mondottam:

— Ne ijedj meg! Csak azt mondom el, amit mindenki hallhat.

Akkor szinte éreznetek kellett volna, valahogy így csinált, mint aki leenged, hogy megnyugodott.

Vida István bástyatestvér:

Igen, ez így volt.

Köszönöm az Úrnak, hogy szólhattam.

Kádár György bástyatestvér:

Én az Úrnak köszönöm, hogy kiválasztott bástyának, és kiválasztott egy olyan feladatra, hogy a kápolnaépítkezésnek az irányítását rám bízta. Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

Hogy vállaltad el?

Kádár György bástyatestvér:

Én már erre nem emlékszem.

Jézus Krisztus Urunk:

Azt mondta:

— Az én hátam, Uram, elég széles, ez mindent el fog bírni! Bármi jön, én odaállok, mint egy bulldózer, és én vállalom, ami engem illet.

S ezért kaptad utána a sáfár megszólítást.

Kádár György bástyatestvér:

Sipos Józsefné Loncika:

Én mondok valamit, drága, jó testvéreim! Aki ránéz arra a csodálatos címerre, ez a Sükösdnek a címere. Akkor nem is gondolkozik rajta, hogy miért pont Sükösdön választotta ki az Úr ezt a csodát nekünk, a Marikát.

Énnekem ez akkora boldogság!

Most szégyellem, mert nekem megvan ez a kis címer, és mindig ki szoktam rakni. Most nem tudom, elfelejtettem. Mert én nagyon büszke vagyok rá, mert ez egy csodálatos valami, és azt mondom, hogy ez is egyike a legnagyobb ajándéknak, hogy Sükösdnek van egy csillaga, és az nekünk ragyog.

Köszönjük szépen, drágáim!

Raile Marika, pacsirta:

Köszönöm, Uram, hogy szólhatok, és elmondhatom azt, hogy a kezdet kezdetén a városban voltam valamiért, és este, tudom, hogy ki fogok jönni, és akkor még nem volt annyi virág az üzletekben, mint most, és láttam egy kirakatban egy szál rózsát, hát ugyancsak hervadozott. De én annyira szerettem volna hozni a Szűzanyának egy virágot, élő virágot, és bementem, és mondom:

— Hát, milyen rózsájuk van?

— Hát, ilyen. Kicsit hervadozó.

És elhoztam, nem törődtem vele, hogy milyen, mert nem találtam szebbet, hát, talán meg lesz elégedve a Szűzanya vele.

És elhoztam azt az egy szál rózsát, már lankadozott, és nem mertem még a vázába sem beletenni, hanem elfektettem a Szűzanya lábainál, és egész este éreztem a rózsa illatát. Több rózsa nem volt, csak az én hervadt rózsám, de én ezt nagyon megköszöntem, hogy egyáltalán kaptam ezt az egész esti illatot, a rózsát. Az én rózsám itt éledt föl.

Köszönöm szépen.

Takács Jánosné Bimbi néni, Mária anyósa:

Hát, én a kezdettől fogva itt voltam mindig mellette. Én voltam az első mag, és hát én azt akarom mondani, hogy először mindig csak öröm, a legelején, az örömöket adta az Úr Jézus, úgy, hogy a Rózsafüzért is csak mindig az Örömet 80 mondtuk, míg az egyik testvér mondta is:

— Miért nem mondjuk már azt a másikat, a Fájdalmasat?

Majd annak is eljön az ideje.

És hát az Örömnél tartunk, mikor tanította az Úr Jézus a Máriát, hogy az Igéket, mert mikor megkezdődött a jelenés, jelenség, akkor mindig abban az időben el kellett mondani bizonyos mennyiségű Igéket, mindenféle nyelven. És hát nagyon szépen mondta mindegyiket, úgy szerettem hallgatni, meg mindenki hallgatta, csak mikor kínaira került a sor, bizony, azt nagyon nehezen mondta ki, és hát, nevettünk. És ez nagyon jó volt, mert mondta az Úr:

— Tudtok még nevetni?

— Tudunk.

És sok ilyen dolgok voltak még azon kívül, hogy hát örömet adtak minekünk. Ez volt a kezdet még akkor.

Hát, köszönöm. Ezt akartam mondani.

Takács János, Mária apósa:

Én is nagyon szépen köszönöm az Úrnak, hogy első perctől itt lehettem, sőt, Bátmonostoron még ott lehettem, mikor az első jelenés volt.

Azon kívül szeretném mindenkinek megköszönni ezt a, fáradtságot nem kímélve, hogy erre a szép napra is mindenki eljött, hogy együtt lehetünk, együtt imádkozhatunk, együtt misét hallgathatunk, és sok kegyelemben részesülünk.

Köszönöm szépen.

Kádár Györgyné Anna:

Krisztus Urunk azt kérte tőlünk, hogy valami vidám dolgokra gondoljunk, meg hogy a sátor, ez a kicsi, aprócska sátorhoz…

Énnekem nagyon sok testvér tartozik még hozzá, akik nincsenek itt közöttünk, hát, ugye, a Mariska néni elsősorban, ki az írószolga volt, és a Magdika is, meg még sorolnám tovább, de a Magdikához kapcsolódik ez a kis történetem, mikor itt üldögéltünk, és jöttünk be az udvarba, és itt a kútnál egy valamilyen gyümölcsfa van vagy volt, nem tudom. Az almafa, ugye?

S akkor mondja nekem a Magdika:

— Hát, képzeld el, hogy jártam! Ott lógott egy gyönyörű, szép alma, és úgy megkívántam, hogy levettem és beleharaptam. És képzeld el, kitört a fogam!

Hát, persze, ezeken jókat derültünk, meg hasonló, egyéb kis történeteken, de valóban ez egyértelmű, hogy ilyen fölszabadultan, legalább is most lett egyértelművé, hogy mi úgy hittük, hogy mikor átmegyünk a templomba, akkor valóban az Oltáriszentség miatt azért ilyenekkel nem hozakodunk ott elő, hogy ennyit így beszéljük, ám lehetne, mint ahogy az Úr mondta. Úgy, hogy én is csak nagyon hálásan köszönöm még a nagyon sok, és fölsorolni is alig tudnám, milyen örömteljes kegyelmeket is, és fájdalmakat is együtt.

Köszönöm szépen.

Pankart Antalné Zsóka:

Engem, őszintén mondom, és sokszor még ezzel is álmodok, hogy engem az utak, ezek nagyon-nagyon vidámmá tudnak még most is tenni. Akármilyen szomorú vagyok, ha rágondolok arra az utakra, ahova a Marikával mindig mehettem, elkísértük őt, akkor, akkor olyan öröm jön bennem. Például Erdélyben is, azt hiszem négyszer voltam összesen vele, amikor elmehettem vele. Hát, velünk, mentünk többen kocsival, kettővel, hárommal, és emlékszek rá, hogy fönt voltunk a Rákos-hegyen81, ez egy ünnep volt, ott volt szentmise, minden, hát, gyönyörű volt. Akik voltak ott, hát azok is tudják. És hát ott szólt a hermonika, ott a zene, hát, az asztalon volt étel meg minden, na, hát, valóban a nevetés ment meg a vidámság. És ott a fa körül dobtak oda ilyen fenyőket, és az úgy égett, ilyen tábortűzszerű volt, és emlékszek rá, s én is énekeltem, ott egy kicsit én is tapsoltam, meg ott a zsombékokon táncoltak, akik táncoltak, mindegy, hogy félrebicsaklott a lába, vagy nem. S egyszer oda jön a Marika mögém, így hátul megfogja a gramancomat, azt mondja, hogy:

— Ide figyelj! Te nem hallod, hogy én hányszor szólok neked?!

— Ajnye — mondom —, Marika! Az Úr Jézus nem tépte ám a tanítványait!

De hogy hogy’ jött ez a számra nekem, fogalmam sincs! Jó kedvünk volt, és hátulról úgy megcibált, azt mondja:

— Hányszor szólok már neked?!

Hát, nem hallottam, mert szólt a zene. Én úgy hátra fordulok:

— Az Úr Jézus nem tépte ám a tanítványait!

Ezen is nevettünk.

Utána jöttünk haza Erdélyből, olyan is volt. De annyira nem bírtunk magunkkal, mert annyira jó kedvünk volt. Valóban, most a vidámságot mondjuk.

Nem tudom, a sofőrök vagy akik vezettek, fáradtak voltak, mindegy, megálltunk egy úton, és az Etuska, egyik, másik, bennünk volt az a nagy öröm, elkezdtünk a köves úton így négyeselni, táncolni, forogunk, a lányok. Egyszer jön egy mentő. Megáll a mentő, azt mondja:

— Valami baj van?

Ezen is mink úgy nevettünk!

Hát ezek a boldogságok, és ezek a sok örömek, amik voltak, és én hálával köszönöm mindig-mindig, minden nap imában, hogy a Marika mellett lehettem, és itt is itt lehetek, és hisszük, hogy még boldogok leszünk ezentúl is.

Köszönöm szépen.

Gora Mátyásné Etuska:

Köszönöm az Úr Jézusnak ezt a csodálatos meghívást. Hát, énnekem a varázs ebből a helyiségből rendkívüli nyomot hagyott bennem, mert nagyon sokáig kint voltunk, még az esőben is kint voltunk. És egy alkalommal, az Úr Jézus biztos, hát, kérte Marikát, hogy legyen egy sátor. Mert én annyira aggódtam: mi lesz velünk a télen? Hát nem tudunk rendesen még imádkozni se. Hát, jövök nagyon nagy lázzal. De mindig jöttem, úgy készültem, hogy jövök Sükösdre. Én nagyon boldogan jöttem ide! Én tele voltam boldogsággal! Énnekem itt volt az otthonom. Alig vártam, hogy jöhessek. És amikor ide érek az udvarba — Boldog Ég! —, hát, sátor van!

Hát akkor most mi lesz velünk?!

Benyitok az ajtón, én teljesen elájultam, mondom:

— Megbuggyanok! Mi történt?!

Marikáék ott ültek, itt a fal mellett, el voltak húzódva, várták, hogy mi lesz a fejlemény. Hát már én teljesen elájultam! Imádott Istenem! Mondom, hát már nem is fogunk megfázni, hát van már sátor! Boldogok leszünk mi! Boldogan imádkozunk! Röpködve mehetünk!

Hát énnekem ez a varázsom ebből a csodálatos helyből.

De azért, őszinte legyek, én nagyon szeretek a túloldalán is lenni. Én ott mindent meg tudok beszélgetni a Szűzanyával, az Úr Jézussal, és boldogan megyek haza, boldogan jövök ide. Én szeretek, én nagyon szeretek ide jönni.

És köszönöm szépen.

Pankart Antalné Zsóka:

Most az Etuskával kapcsolatban, s elnézést, hát ez most eszembe jutott, ahogy az Etuska beszélt. Annak idején, ugye, itt kint az udvaron voltunk, meg ott volt mise is, meg hát volt velünk atya is akkor, és elég az hozzá, hogy itt volt egy nagy körtefa. És arról le volt potyogva a körte, de már rég ott volt lepotyogva. És én fölveszek egy körtét, azt mondja az Etuska nekem, hogy:

— Ide figyelj, testvérem! Ezt most edd meg nagyon gyorsan.

— De hát — mondom — meg kéne mosni!

Tele volt hangyával.

Azt mondja, azt mondja:

— Ezt nem szabad megenni, mert ez meg van szentelve!

Én elharaptam, és megettem a hangyát.

Annyira elhittem, annyira elhittem, hogy azt mondja, ezt nem szabad megmosni, mert ez meg van szentelve.

Köszönöm szépen. Hát, ilyen. Lehetne még folytatni. Köszönöm.

Kiss Józsefné Márti:

Hát én, drága testvérek, köszönöm az Úr Jézusnak, hogy itt lehetek, kezdettől fogva itt vagyok, már mondhatom azt, hogy tényleg a kezdettől fogva, és aminek én nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy szerveztem gyógyító alkalmakat, és én meghívtam egyszer a Marikát a kis csapattal az én házamba, az udvaromba, és ott összejöttek Tolnáról, sok helyről jöttek oda, és én csak köszönni meg hálálkodni tudok ezért, hogy én ott fogadhattam az Úr Jézust, a Marikát, a vendégeket ott. Nem is tudom elmondani azt az örömet, azt a boldogságot, amit én ott megéltem akkor, és azóta is megélek. Igaz, hogy van egy szívfájdalmam, de majd az Úr Jézus megoldja: férjem lett a kiválasztott bástya, és most hátat fordított az Úrnak, de majd megoldja helyettem.

Kérem az Úr Jézus segítségét, hogy továbbra is legyen velem. De annak örülök, hogy megerősít, és soha nem mondja azt, hogy ne gyere, meg hogy én itt szoktam lenni péntek éjszakákon, meg vállaltam ezt, és soha nem mondja azt, hogy minek maradsz itt, vagy minek jössz. Ez az egy nagy kegyelem az Úrtól, és hálás szívvel megköszönöm Neki.

Köszönöm szépen!

Lovák Istvánné Éva, Mária leánytestvére:

Hát, én is köszönöm az Úr Jézusnak.

Én is egy példával szeretnék élni. Amikor az előbb az Úr Jézus arról beszélt, hogy na, milyen éneket válasszunk. Hát a Mártinak a férje, az ott ült mellettem, és ugye, egyik kérdezi, másik kérdezi, hogy:

— Na, mit énekeljünk?

A Józsi oda hajol mellém, azt mondja:

— Kacsatánc!

Mondom:

— Józsi!!!

És számtalan ilyen, mert mindig voltak neki bemondásai, és nekem, mikor az Úr Jézus erről kezdett beszélni, még mondtam is a Juliskának: „Na, az Úr Jézus lehet, hogy fölhozza a kacsatáncot.” De rám hagyta, hogy én mondjam el, mert én akkor ott egész este imádkozni nem tudtam, mert ránéztem a Józsira, és eszembe jutott a kacsatánc.

Na, mondom, végem van, Józsi, most…

És ilyenek. Nagyon sok ilyen apró, mert ő alapból tudott ilyent produkálni, úgy, hogy nagyon-nagyon tudtunk rajta nevetni, mert ő volt közöttünk a jópofa. Mindenre tudott mondani valamit, ő volt a barika, őt az Úr Jézus annak nevezte el, hogy barika, mert mindig ugrándozott, meg mindenhol ott volt, és mindig voltak neki bemondásai, olyan, hogy akkor mindenkinek nevetni kellett.

Köszönöm szépen.

Gugán Istvánné Erzsike:

Én szeretnék egy aránylag vidám esetet elmondani, velem történt meg, ami nem csak vidám, hanem tanulságos is, legalábbis a számomra. Az első időben, ugye, a keresztút és az egyéb események alatt úgy többen, mert úgy mondom, hogy idézőjelben mondom, hogy rosszul lett az én szemszögömből, és hát, ugye, azokat kivitték, és akkor nekem szóltak, hogy én egészségügyi dolgozó vagyok, és akkor hát úgy különösebbet, hát először mértem vérnyomást, ezt, azt, amazt, most nem akarom részletezni. Hát úgy különösebb elváltozást, ugye, senkin nem találtam, és mondták, hogy:

— Na, megérintette az Úr.

Hát, mondtam, hogy:

— Hát mi az, hogy megérintette az Úr?! Hát rosszul van, és el kell látni! Hát megérint…

És egyszer egy jelenési, még itt voltunk a sátorban, én ott álltam, és jött be az Úr Jézus, akkor úgy mondom, mert Marika jelenési állapotban volt, és így rám tette a kezét. S én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem is, ugye, így el kell dőlnöm, vagy el kell esnem, nem tudom pontosan megmondani. Ilyen kollapszus-szerű állapotba keveredtem. Mondtam, hogy: „Uram, most én…”, mindjárt kapcsoltam, hogy miről van szó, mondom: „Uram, de én itt nem akarom, itt bent, én szeretnék kimenni, legalább az ajtóig.”

De olyan, olyan erőfeszítésembe került, hogy ezt még nem is tudom megmondani, mintha egy hegyet másztam volna, vagy nem tudom, a Csomolungmát, vagy akármelyiket, s kiértem úgy az ajtóig, és itt volt, hát most vagy, nem tégla volt, hanem farakás, és oda kiértem, és itt hanyatt vágódtam. És mondtam, hogy: „Uram, de nehogy kijöjjön valaki, ha kérhetek ilyent.”

De egyébként maga az állapot, az egy különleges volt. Tehát én úgy éreztem, hogy ott lebegek a…

De még akkor is, ugye, visszatért a… Az ember, ugye, visszatér a 3D-be, amivel foglalkozik, mondom: „Mindegy, ez most nagyon jó, de hogy fogok haza vezetni?”

Na, summa summarum, ez így megtörtént, nem is jött ki senki, tényleg, összeszedtem magam, kérdezték:

— Mi van, Erzsike?

— Hát — mondom —, semmi, nincs semmi.

Be is ültem. Mondom, én ezt senkinek nem mesélem el, mondom, ott a farakáson?! Na, mindegy. Eltelt egy csomó idő, hónap, s egyszer bejött a Marika, és azt mondta, hogy:

— Na, Erzsike, hát most nem meséled el, hogy mit jelent, mikor megérint valakit az Úr?

Köszönöm.

Csatai Lászlóné Juliska:

Hát én is elmondanám, hogy nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy az Úr Jézus kiemelt a porból, fölemelt, és nagyon szépen csiszolgat engem, hogy a szívembe megadja a békét, a szeretetet, az örömet. Mindig is szerettem énekelni, imádkozni, de itt nagyon megtanultam, és nagyon boldog vagyok, hogy a Marikával mehettem az utakra, azon a hosszú utakon végig imádkoztunk, énekeltünk, úgy mentünk, mint a diszkósok. És ez az érzés mai napig is megvan bennem, mikor megyünk hazafelé, kocsiban énekelünk, és találkozunk a fiatalokkal, akik mennek haza diszkóból reggel, ugye, nem messze van hozzám az az összejövetel, ahol ők buliznak. És ott mennek haza, mindegy, hogy hol találkozunk velük, és mondjuk, hogy most mennek a diszkózók, mink meg megyünk az imába. Hát, mondom, mink is a diszkósok vagyunk, csak mink az Úr Jézus diszkósai.

És nagyon-nagyon hálás vagyok az Úr Jézusnak, hogy ezt a boldogságot, ezt a békét, ezt a szeretetet megadta nekem, és hogy rengeteget mehettem Vele az utakra, mert ott is, mint ahogy a Zsóka is beszélt róla, nagyon sok örömünkben volt részünk. És ezt a testvéri szeretetet, ezt úgy kiélhetem, ahogy itt van a szívemben, úgy, hogy ez csodálatos dolog, hogy lehetek, itt lehetek, és boldog vagyok a sok testvér között, mert úgy érzem, hogy most már ez az életem útja.

Uram, Jézusom, én nagyon boldog vagyok, hogy ezt megadtad, ezt az érzést az én szívembe, mert ez egy csodálatos dolog, és kívánom mindenkinek, hogy ezt érezze, mert ez egy csodálatos dolog.

És nem győzök hálát adni.

Jézus Krisztus Urunk:

De az volt még a csodálatos, mikor lopva írtad az énekeket. Arról nem beszélsz?

Arról nem beszélsz?

Csatai Lászlóné Juliska:

Igen, Uram, igen, úgy volt, mert mondom, mindig nagyon szerettem énekelni, imádkozni. Mikor kezdtem ide járni, s kaptuk az énekeket, egyik-másik kapott, egyszer én is kaptam: „Jaj, de jó, már most egyet én is kaptam!”

És én, naiv, ugye, azt hittem, hogy az összeset le tudom írni, itt hátul meghúzódtam, és körmölök ám, úgy körmölöm. Rám szól a Marika:

— Nem lehet.

Most miért nem lehet, mikor én aktív dolgozó vagyok, hát én milyen szépen megtanulnám, és akárhol ezt énekelhetném.

És mikor másodszor rám szólt, akkor most már gondolom, nincs mellébeszéd, abba kell hagyni. Most már tudom, hogy ezt mind nem lehetett leírni, de akkor elképzeltem az én agyammal, hogy hát én ezt leírom, és milyen jó lesz, majd én ezeket… Halvány fogalmam sem volt, hogy akkor még ezekből majd könyvek lesznek, hogy nem is egy könyv lesz, de hát én akkor úgy gondoltam, és engem már az is boldoggá tett, ha egy párat leírhatok belőle, és én azt elénekelhetem.

Hát, nem tudom, hogy mit mondjak még, Uram, Jézusom, vársz-e még valamit tőlem, de nagyon boldog vagyok, hogy a Sükösdnek részese lehetek, és ezt a sátori hangulatot, vagy hogy mondom, én úgy érzem, hogy oda is átvittem, én úgy érzem, hogy én ugyanolyan boldog vagyok, sőt, még több béke van és szeretet és nyugalom a szívemben. Úgy érzem, hogy egyre jobban ez az életem célja, vagy ez az életem formája, hogy mindenkit szerethessek, mindenkit csak egy kicsit ide megölelhessek, akkor már az enyém az egész világ!

Kati, Gora Mátyásné Etuska leánya:

Elmondhatok még egyet?

Köszönöm az Édes Jézusnak, hogy most már másodszor itt lehetek, ilyen sem volt még.

Hálás szívvel megköszönöm!

Erről a kis sátorról annyit szeretnék mondani, hogy az Úrnak a kegyelméről szeretnék beszélni, az örömteli kegyelmekről, hogy amit én annak idején úgy megtapasztalhattam, mikor jelezte az Úr Jézus, hogy nyissátok meg a szíveteket, és akkor áramlik a kegyelem, a béke, és én annyit foglalkoztam ezzel a gondolattal, hogy hogy is, mit is jelent, mit ért az Úr azon, hogy nyissátok meg a szíveteket, hogy hogy is kell ezt felmérni?

Légy türelmes, légy alázatos — de akkor még ezt mindig nem egészen értettem, hogy ez hogy működik, s amikor egyszer úgy rájöttem, hogy elengedem magam, Uram, Jézus, én megnyitom a szívemet, de úgy megnyitom, és úgy kitárom, hogy az ajtót teljesen kitárom, és Téged befogadlak, és az az öröm úgy áthatott, és ezt az örömöt érzem azóta is végig, míg itt vagyok, tehát valóban meg kell nyitni, és őszintén befogadni. És amikor én kitárom a szívem kapuját, akkor most már annyira kell vigyázni, hogy el ne zuhanjak, mert abban a pillanatban én elesek. És én bocsánatot kérek a testvérektől, ha ez, mert mindig visszafogtam magam, hogy jaj, el ne essek, mert megijednek. De hát olyan csodálatos elzuhanni, elesni! Mert akkor érzem annak a kegyelemnek a szeretet áradását, hogy az úgy átmos, úgy megtisztít, és az olyan boldog. És jön egy ilyen nevetés. Tehát azok az endorfinok, ezek a hormonok, hogy arról működteti az Úr, s akkor úgy kitisztulok, és érzem, hogy ez a fájdalom, az a feszültség, a békétlenség vagy bármi, ami úgy jelen van, és segít, segít, élni segít, továbblépni, és ez az öröm, ez a kacagás, ez oly csodálatos, és ezt itt, ebben a csodálatos helyen, itt kaptam az Úr Jézustól.

És valóban, amikor átmentünk, itt hagytuk ezt. Sokszor érzem, hogy hiányzik, annyira hiányzik. S mint ahogy az Anna is említette, hogy valóban tiszteletteljesek próbáltok úgy lenni, hogy az Oltáriszentség jelen van, és ott nem lehet csak úgy kacarászni, úgy elesni, és ezt olyan nehéz visszafogni. De ha ezt az Úr megengedi, én ezt boldogan! Úgy tárom a szívemet is, mindenkinek javaslom, hogy nagyon nyissa ki, mert akkor annyira bennünk van ez a szeretet, hogy érezni lehet ezt a mennyei csodát, ami itt van, és ez erőt ad, és segít, átvisz minden nehézségeken.

És még egyszer szeretném megköszönni az Úr Jézusnak, hogy én részese lehetek e csodálatos kegyelemnek, hogy megtanított rá, és talán tudom, tudom így élni a mindennapjaimat.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Jézus Krisztus Urunk:

Több testvér nem akar szólni? Pedig többen voltatok itt hétről hétre.

Akik családiasan eljöttetek, itt voltatok.

Egy asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Hát én ilyen vidám élménnyel nem tudok szolgálni, viszont egy nagyon örömteljes élményem volt, még mikor ide kerültem, akkor Marika, mikor körbe járt, és kiszólított, hogy ki fogja mondani az előimát a Rózsafüzérnél, hát én is még a Titkokkal azért nem voltam olyan tisztában, hát tudom, az Évike, az mondta, hogy majd ő súg. Na, mindegy. Egy másik alkalommal oda térdeltem, és a Marika mellém térdelt. És én valahogy olyan energiát kaptam tőle, szinte éreztem azt a kegyelmet, azt a sugárzást, amit tőle kaptam, és akkor, ahogy fölálltam az oltártól, egyszerűen sírógörcsöt kaptam. És akkor ott kérdezték a testvérek, hogy miért. És nem tudom. És a mai napig… Én gondolom, hogy ez egy öröm lehetett számomra, mert ez is még a kezdeteknél volt.

Hát én ezt tudom elmesélni.

Varga Jánosné Zsuzsi:

Drága, Jó Jézusom! Köszönöm szépen. Ebben a nagyböjti időben én már egyszer szólhattam, amit megkaptam itt, a tanításra nem is igazán tudtam figyelni. Természetesen amúgy nagy szám van, nagyon jól tudok énekelni, de most nagyon pánikban vagyok, és ezt szerintem az Úr tudja is.

Hát, én hordom a testvéreket, Bajáról járunk, szinte minden héten, minden alkalommal, amikor imaest van, és hát mi elég vidáman szoktuk tölteni az utat oda-vissza, és na, a kis Katikával kapcsolatban szeretnék elmondani valamit. Nagyon meg volt lepődve, nagyon fél az egerektől. És hát takarított, és elmesélte nekem, hogy:

— Képzeld el, oda mentem a kenyértartóhoz, fölnyitottam, és szembe nézett velem az egér, és én annyira megijedtem, hogy lecsaptam a kenyértartót, és… Én nagyon megijedtem.

Én meg ilyen nyugodtam ránéztem, és mondtam, mondom:

— És képzeld el az egeret!

Annyira nevetett rajta, hogy hát őneki ez eszébe se jutott.

— Hát — mondom —, képzeld el, mi félünk az egértől. De az egér is fél tőlünk.

És én szeretném megköszönni azokat a csodálatos ajándékokat és kegyelmeket és örömet, amit itt a Sükösdi Szeretetközösségben megkaptunk vagy megkapok, amikor fájdalmunk van, vagy bánatunk van. Van egy mese, és annak a végén, ugye, a gyerekeim nagyon sokat nézték, annak a végén, vagyis nem is a végén, hanem, ugye, teletabik82, nem tudom, hogy ki, nézett-e már ilyen mesét, abban van a nagy ölelés. És egyszer az Évi oda jött hozzám, hogy:

— Hát, gyere, megölellek!

Mondom:

— Gyere, testvérem, egy nagy ölelésért!

Köztünk maradt, hogy most aki, hogy ha jön testvér, egy nagy ölelés, és mondtam neki:

— Majd, ha lesz unokád, és megnézed a teletabit…

— Na, én ilyent nem nézek!

Na, nagy ölelés, nagy ölelés megmaradt.

S én azt szeretném, ha így az örömben és a kegyelmekben elmondhatnám, amit akkor nem mondtam el igazándiból, ugye, hogy ez a tizenhat éves kislány, ugye, már nagylány, akit nevelünk, az mellé még kaptam egy tanítást az Úr Jézustól.

Elmondhatom?

Jézus Krisztus Urunk:

Igen.

Az asszonytestvér:

2007-ben minden előzetes jelek nélkül kint találtam magamat Medjugorje-ban. Én előtte voltam kint ’94-ben, nagyon vágyódtam oda, puszta véletlenül kerültem ki. Mikor haza értünk, édesapám egyik napról a másik napra bekerült a kórházba Kecskemétre. Bepattantam az autóba, bepateroltam a családot, másnap reggel, ugye, ez egy csütörtöki nap volt, pénteken reggel megyünk Kecskemétre, kiderítsük, miért nem jöhet haza apukám. Elmentünk hárman, ugye, édesanyám, nővérem és én, és beszélgettünk, oda értünk, hogy hát, ugye, mi történhetett. Oda értünk, és mondja az én apukám, hogy:

— Hát, nem engednek haza.

Deréktól lebénult, beszéljek az orvossal.

— Hát —mondom, —jó. Én vagyok a család szószólója.

Viccesen szoktam mondani, hogy ekkora családnak kell egy titkárnő.

És elmentem, beszéltünk az orvossal. Anyu visszament apu mellé, bemegyek.

— Na, mit mondott az orvos?

Azt mondja anyu:

— Hát, ő nem mondott semmit.

S akkor mondtam neki, hogy:

— Hát — mondom —, sajnos, többet haza nem vihetünk, olyan állapotban vagy, hogy nem tudunk ellátni. Mivel lemondtad a kezelést, ezért csak átkerülsz egyelőre másik kórházba, de amint lehet, hazaviszünk Bajára, mert ezt, hogy mi Kecskemétre járjunk, ezt nem tudjuk megtenni.

Most ezt tudni kell, hogy az édesapám borzasztóan félt a kórháztól, nem is akart kórházba menni soha. Megértem minden mennyiségben.

Kimentünk, beszélgettünk, visszamentünk, anyu imádkozta az Irgalmas rózsafüzért három órakor mellette, és azt mondja anyu, hogy:

— Hát, alszik.

Erre megszólal apu, hogy:

— Nem alszok, fönt vagyok.

És erre azt mondja nekem, hogy:

— Holnaptól könnyebb lesz.

Mondom:

— Miért lesz holnaptól könnyebb?

Azt mondja:

— Most volt itt a Szűzanya, és azt mondta, hogy holnap elvisz.

Akkor kezdtünk el búcsúzkodni tőle, tudtuk, hogy nincs tovább. Életerős volt, tehát nem úgy nézett ki, mint aki meg akar halni, hogy deréktól le van bénulva, ez más emberrel is megtörténik. Anyu annyit mondott, hogy reggel telefonáljak Kecskemétre.

Negyed nyolckor reggel — első péntek volt —, haza jöttünk, itt, végig itt voltunk a legvégén, ugye, haza vittem, visszajöttem Bajára, negyed nyolckor fölpattantam az ágyból, hogy nekem telefonálni kell, és én visszafeküdtem, hogy nem, majd később.

S háromnegyed nyolckor telefonált édesanyám, hogy meghalt édesapánk, 2007., hetedik hó hetedikén, hét óra hét perckor.

És köszönöm szépen, hogy ezt elmondhattam.

Egy következő asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Az asszonytestvér:

Én húsz éve járok ide, s elmondok nektek egy nagyon érdekes esetet, a kápolnában történt. Valamikor éjszakára én maradtam itt a testvérekkel, és volt két néni, aki azt se tudta, hogy hogyan rivalizációzzon egymással: egyik jobban akart énekelni, imádkozni, mint a másik, túl akarta egymást imádkozni, az egyik néni, a másik, Mariska néni meg a Margit néni. És nem tudtuk lecsitítani sehogy sem őket. És képzeljétek el, hát ez a Mariska néni — nem tudom, lehet, hogy meghalt, Isten nyugosztalja —, ez annyira erőlködött már az énekkel, hogy képzeljétek, testvérek, leszakadt a vakolat a feje fölött 83, reá a testvérre. Azt se tudtuk, mit csináljunk, nevetünk-e, vagy, vagy… Hát meglepődtünk.

Erre a Margit néni megszólal:

— Na, Mariska — azt mondja —, megkaptad — azt mondja — az Úr Jézustól a jelet.

Tudni kell, hogy ez a nénike mindig ilyen nagy marmonkannával vitte innen a vizet, mert azt gondolta, hát, hogy meg van szentelve, avval mosta a ruhájait.

— Na — azt mondja —, terólad — azt mondja — még a két marmonkanna víz se mossa le!

Tudjátok, úgy kellett nevetni, hogy mondom, ezt el kell, hogy meséljem, hogy ilyen jelek is voltak itt éjszakára, mivel, hogy vidámságról beszélünk.

Hát, köszönöm szépen, hogy elmondhattam.

Egy következő asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Én zárom a sort. Kezdettől fogva ide járok, nagyon sok kegyelemben volt részem, megpróbáltatásban is. A megpróbáltatásokat másként nem tudtam volna elviselni a testvérek imái nélkül, úgy, hogy ezt nagyon köszönöm.

Az élményem a nyelveken beszélés volt, kimondottan a kínai nyelv, ami nagyon tetszett, annyira nevettünk, hogy a hasunkat fogtuk, erre nagyon emlékszem, és ez úgy megmaradt bennem.

És nagyon sok kegyelmet kaptam, most utoljára a munkalehetőségért kértem a testvéreket, hogy imádkozzanak. Ezt megkaptam, és csodálatos módon. Tehát először azt hittem, hogy nem nyert meghallgatást az imám, ez tavaly húsvétkor volt, és reggel a miséről el is akartam menni, nem akartam itt maradni, és úgy beszorítottak a parkolóban, hogy nem tudtam kimenni, és vissza kellett jönnöm. Mert meg voltam sértődve, és úgy éreztem, hogy nem nyert meghallgatást az imám. És utána héten jött egy sms, és azt írta egy olyan nő, akivel abszolút nem tartottam a kapcsolatot, szinte köszönő viszonyban sem voltunk, hogy: „Hol vagy? Mert van munka.”, és hogy: „Jöhetsz váltómnak Németországba.” És én nagyon megörültem, én elmentem, és kérdeztem tőle, hogy:

— Hogy jutottam eszedbe?

És azt mondta, fölmutat, a Skype-on84 beszéltünk, és fölmutatott, egy hitetlen nő, hogy föntről.

Tehát onnan tudtam, hogy az Úr Jézus segített, és mikor kimentem, egy olyan nagyon vallásos családhoz kerültem! És ott a falon egy, hát, kereszt nélkül volt az Úr Jézus, de egy életnagyságban, hogy szinte majdnem megszólalt, és majdnem azt mondta, hogy: Tessék, itt van. Meg vagy elégedve?

És nagyon köszönöm, mert meg vagyok elégedve. Igen.

Takács Zoltán, Mária férje:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Takács Zoltán:

Hát, nekem leginkább elfogultságot kéne bejelenteni, mert úgy is azt mondják, hogy csak azért pártolom, mert a feleségem.

Hát, nem azért pártolom, hanem azért, mert tudom, hogy Krisztus ide jött, itt van, Ő építette a sátort, a kápolnát, meg mit mondjak már? Meg segít mindent, amit lehet.

Köszönöm szépen.

Lichtenberger Györgyné Juliska:

Beszélek én. A Marikával zarándokutakra mentünk, és legelőször Falloskútra mentünk. S olyan nagyon-nagyon boldog voltam! És nagy hó volt, csúszott a csizmám, s ő belém karol, azt mondja:

— Gyere, az én cipőm nem csúszik.

S énekeltük, hogy: „Királyi gyermek vagyok én”.

Énnekem annál boldogabb nem kellett! Olyan rendkívüli volt! És azóta is…

Egy asszonytestvér:

Királyi gyermek vagy.

Lichtenberger Györgyné Juliska:

Királyi gyermek vagyok, én boldog vagyok.

Köszönöm, Jézusom, hogy meghívtál, és hogy szolgálhatok Neked, segíthetek.

Mást nem tudok mondani.

Jézus Krisztus Urunk:

Nem, Én csak azt kérdeztem, hogy nincs más? Mert még vannak testvérek, de hát, ha nincs más, akkor nem várunk tovább, ha nem akarnak szólni.

Vannak még testvérek.

Lovró József:

Nekem kell?

Kádár György:

Hát, mindenkinek, aki oda áll.

Lovró József:

Jó, de nincs sztorim, nincsen, nem vagyok itt a kezdet kezdete óta.

Jézus Krisztus Urunk:

Nem akartok már többet szólni? Senki semmit?

Hisz vannak még testvérek, de hát nem kérleljük, ha nem akarnak szólni.

Panni testvér:

Hát, nagyon megköszönöm az Úrnak, hogy itt lehetünk mint egy nagy család, mert már úgy jövünk vissza ide: a családunktól a második otthonunk.

Hát, a buszon, akikkel jövünk, tehát, nem is tudunk, hogy hálát adni. Én azt tudom mondani, ahogy az elején is elmondtam, hogy Sükösd virágzott, virágzik, és virágozni fog a szeretetben, a békében, az örömben és a fényben, és köszönjük meg Mária testvérnek, hogy igent mondott, és mi is igent mondtunk.

Köszönöm az Úrnak.

Egy következő asszonytestvér:

Jaj, szólhatok egy szót?

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!

Drága Jézusom! Mindent köszönök, azóta is, hogy annak idején busszal tudtam jönni, és akkor többször voltunk itt, és most egy, drága testvéreim, egy lélek, biztos, hogy nem véletlen, hogy ő ingyen hoz minket meg visz minket, úgy, hogy minden-minden kegyelmet, minden szeretetet, amit rajtuk keresztül kapok Tőled, Drága Jézusom.

Még azt szeretném elmondani, hogy amikor annak idején itt aludtunk, ugye, itt az oltár előtt, akkor még a nagy Jézuska volt itt meg a nagy Szűzanya, hogy milyen csodálatos érzés volt itt pihenni, és… De hát nem tudtunk aludni, mert mindig Őket néztük, hogy a lábaiknál lehetünk, hogy ilyen… És annak idején itt olyan melegség volt, és mindenkiből sugárzott a szeretet, akik voltak a Marika körül, meg az embereknek is viszont, úgy, hogy bánom mindig, hogy, hát, hogy előbb, hogy nem jöhettem, ugye, mert hát akkor, gondolom, hogy még csodálatosabb volt. De hát utána is, ahogy mi jöttünk, ugye, sok-sok kegyelmet meg… Nem tudok hálát adni a Jó Istennek, hogy ilyen testvéreket még, hogy ide vezérelt, ide segített. És mindent köszönöm az életemben a Drága Jézusnak, Szűzanyának. Mindegyiküknek, mindent köszönök.

Dicsértessék!

Egy férfitestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Hát, nekem is, úgy éreztem, hogy muszáj egy-két dolgot elmondanom. Aki itt van, az nem magától van itt. Most saját magamon kezdem, mert amikor kezdődött ez az itteni dolgok története, egy nagyon érdekes eset történt velem: a Szent Rita-kápolnában volt búcsú, és ott volt egy ilyen kis, alacsony nővérke, most már nem jár az ide.

A jelen lévő testvérek közül többen is:

Meghalt. Meghalt.

A férfitestvér:

És…

Nem! A másik, mert kettő volt.

És akkor ott ilyen vendégség volt, és akkor oszt elkezd beszélgetni: Sükösdön van egy két családos asszony, és hát ottan az Úr Jézus szenved, és hát minden. És csak figyeltem, hallgattam, hát, mondom, hát, egyáltalán nyomon beszél ez? — így magamban.

Oké, autóbuszvezető voltam Budapesten, hát, volt, amikor délutános, délelőttös voltam, de mindig elmentem a ferences templomba misére. És az egyik alkalommal, mikor megyek kifele este, jön ez a nővérke, azt mondja:

— Hogy tetszik lenni, buszos bácsi?

Mondom:

— Honnan tetszik ösmerni? — hirtelen nem is ösmertem…

— Hát — azt mondja —, magának a buszával szoktam utazni.

És akkor kimegyünk, és beszélgetünk egy pár szót, s kérdezi, hogy hát mit csinálok én ottan, meg minden.

— Hát — mondom —, hát én autóbuszvezető vagyok, de szabad időmben én szoktam mindenféle szerelést, ugye, lakáson belül, ami van.

S akkor mondja nekem, hogy hó, hát, neki nagyon nagy szüksége lenne erre. És akkor hát mondom, adjon egy telefonszámot, és én is oda adtam neki, elhívott. És utána, mikor elkezdett beszélgetni, olyan dolgokat mondott, hogy akkor nekem abban a pillanatban, azt mondtam, hogy nekem Sükösdre el kell jönnöm, mert ez nem mese, hanem ez valóság, mert olyan történeteket mondott el, olyan meghatódásokat. És akkor kérdeztem, hogy… Hát, azt se tudtam, hogy Sükösd, hogy eszik-e, isszák-e, hogy hogy lehet ide jönni. Hát, mondom, hát segítsen. Hát, azt mondja, kimegy a buszho’ — jó kérdés, aki tudja, annak semmi!

És akkor, mikor ide egyszer eljöttem, akkor éreztem, hogy itt itthon vagyok. És hát nagyon sok történet játszódott le.

Most az Örökimádás-templomban vagyok három napot, de hát ott is, én nem is tudom, hogy hogyan keveredtem oda, csak ez ilyen, ott vagyok. És hát egyszerűen nem tudok eltelni, mert egész reggeltől estig az Oltáriszentség ki van téve, vasárnap három szentmise van, hétköznap kettő, és azt a rengeteg örömet, amit én ott átélek, azt a csodákat, amit a Szentségi Jézus ottan élőben nekem megmutatott! Hát, többek között röviden elmondok egyet, volt egy eset, egy másfél évvel ezelőtt, bejött egy házaspár, imádkoztak ottan, s akkor jöttek kifele, megálltak az újságoknál ottan, és az asszonyka olyan ötvenkét éves körül volt, csont, bőr volt, sírt, potyogtak a könnyei. S láttam, hogy nagyon szomorú, és hát mondom neki, hát:

— Miért? Miért vagy kiért, ha kérdezhetek?

— Hát, persze, csak…

Kimentünk kintre, mert ott nem szabad beszélni, ott bent nem lehet, hanem kívül. És akkor azt mondtam neki, hogy:

— Figyeljen rám, amit én most mondok magának — mondom. — Nézze, itt van az Úr Jézus Krisztus, akinek se korlát, se határ nincs. Teljes szívvel, teljes alázatos lélekkel forduljon Hozzá — mondom. — Egyet írásba merek adni, hogy az Úr Jézus nem fogja figyelmen kívül hagyni. Az, hogy mit tesz, az… De ha maga ezt megfogadja, az biztos, hogy lesz neki eredménye.

Egy hónap múlva ez az asszony bejött, ott álltam kint, könnyes szemmel oda jött, azt mondja:

— Hát, nézze, most jöttem a klinikákról — mert a klinika ott a szomszédban van —, megállapította a professzor — azt mondja —, hogy megállt ez az áttét.

Teljes áttét, de csont, bőr volt.

Közben elmondta nekem azt, hogy mikor én ezt mondtam neki, ezeket a dolgokat, azt mondja, olyan érzés jött neki, hogy neki vissza kell menni a férjével oda. És vissza is mentek, de nem ahho’ a professzorho’, egy másikhoz. Megkérdezte a professzor úr, hogy milyen gyógyszert szed, azt mondja, dobja el, egy darabot be ne vegyen! Adott neki másfajta gyógyszert, ami ilyen természetes gyógyszerek, minden. Két hónap múlva teljesen, tökéletesen meggyógyult, egy négycsaládos asszony.

És akkor mondtam neki, mert nagyon hálálkodott nekem, mondom:

— Tessék megfigyelni — mondom. — Nehogy azt gondolja, hogy én találtam ki, amit mondtam magának! Nekem is mondták, de határozottan, határozottan megmondtam önnek, maga elfogadta, az Úr Jézus meg meghallgatta. Ennyi az egész.

De nagyon sok történetet tudnák elmondani ott, ami történik. De én reggeltől estig ottan vagyok, és hát se eleje, se vége, nem tudom elmondani az imádságjaimat, pedig egész nap ott vagyok. És az a sok öröm, ami ér, hát, azt, hogy ha itten elkezdeném mondani, akkor reggelig is mondhatnám.

Csak ennyit akartam mondani.

Egy következő asszonytestvér:

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

A jelen lévő testvérek:

Mindörökké! Ámen.

Az asszonytestvér:

Uram, Jézusom, köszönöm, hogy szólhatok.

’93 óta járok ide, és sok kegyelemben volt részem, de otthon is (…), hogy a templomban. Mentem a piacra, és az Úr Jézushoz mindig be szoktam menni, mondom:

— Uram, Jézusom, ha én árulok, visszafelé bejövök, és hálát köszönök, meg megszolgálom.

És visszamegyek a templomba, és az oltárnál a nagy Feszületet, megyek közel, megyek, a lépcsőre fölmegyek, és az Úr Jézusnak az arca bal felől olyan, mintha eleven vér lett volna, csurgott le, és aludt vérnek, mert fényes volt. És mondom:

— Uram, Jézusom, akkor…

De nem féltem! Mondom:

— Uram, Jézusom! Örülök, hogy látom.

És másnap megint az atyával mentem templomba, és az atyának mondom neki, hogy mi van, mit láttam:

— Atya! Gyüjjön, mert itt ezt láttam! — fölvezettem majdnem a lépcsőig.

Azt mondja:

— Juci! Ne szóljon semmit se, mert magát azt mondják, hogy nem rendös.

És ez történt.

Akkor oda voltam Medjugorjéba. A lányomnak mind a két lába el volt törve. Az Úr Jézus megsegített, meggyógyult neki nagyon szépen, mert kis kora óta, hat éves volt, akkor már velem templomba, és mondta a Rózsafüzért velem. És a lábai meggyógyultak. Felmentünk a Krizsevácra vele. Leültünk a keresztnél, háta mögött ültek gyerekek, és egyre mondják ott:

— Mária! Mária! — gúnyolódnak.

Eljött az idő, hogy jelenés van a keresztnél, és akkor nagyot ordított a gyerek a háta mögött, és elvágódott, úgy vitték le. Mink meg, mink meg hárman mentünk, és hogy hogy tévedtünk el, de még fent a keresztnél, ott, ahogy ment a helikopter. Mondom:

— Uram, Jézusom, itt legyilkolnak bennünket!

Akkor végigment rajtam valami:

— Mit félsz, te, kicsinyhitű?!

Attól kezdve nem féltem, és jöttünk le, mert vége volt a jelenésnek, mentünk le, és eltévedtünk. De hogy hogyan, nem mentünk a többiek után, hanem mentünk lefelé. De olyan sziklákon, minden, és semmi baj nem lett. És egy idős nő hajtott hátul, néni, az, a lánynak a kezét megfogta, és vitte, vitte, de úgy, hogy akárhogy mentünk utána, sehogy, az a távolság megmaradt, nem tudtuk utol érni. És a második és a harmadik keresztnél, de a lány állandóan kiabált, hogy:

— Anyu! Anyu! — mert félt. Hát, félt.

És a második és a harmadik keresztnél, ott eltűnt.

És egyszer itt kérdeztem Marikától vagy melyiktől, de azt hiszem, Marikát, vagy valamelyiktől, vagy a Mariskától, nem tudom, kérdeztem, hogy:

— Most mi volt ez?

Azt mondja:

— Hát a Szűzanya vezetett le benneteket.

Mert a Szűzanya, ahogy az Úr Jézust, ahogy fölfeszítették, hetven éves vagy hetvenkét évesnek mondta, hogy úgy nézett ki, mire a Keresztről levették az Úr Jézust.

És én nagyon szépen köszönöm az Úr Jézusnak, hogy itt lehetek. Sok kegyelmet kaptam, meg nagyon, hitet, reményt és szeretetet, mert abban nagyon nagy részem van. Még sok mindenen átmentem, a férjem két és fél hét alatt elment, de olyan boldog vagyok, mert előtte mondtuk a délben, azt mondja:

— Gyere, mama, mondjuk az Úrangyalát!

Elmondtuk az Úrangyalát, azt mondja:

— Tudod, estére elmondjuk a Rózsafüzért is.

Mondom:

— Nagyon jól van.

De már nem kellett estére elmondani neki a Rózsafüzért, mert akkor már rögtön vitték mindjárt. És mondom, két és fél hét alatt… De ott volt az atya, bajai atya, mellette bent voltunk az intenzív osztályon, és mondtuk a Rózsa… Én letérdeltem, ott azt mondja, Irgalmas Rózsafüzért imádkoztam mellette, az atya meg az egész tizedet mondta, és olyan boldogan…

Atyám! Nagyon szépen köszönöm, hogy sok mindenben…!

Utána sorakozott minden baj rajtam, minden: hörghurut, akkor ez az övsömör vagy mi, fél fejemen majdnem a szemem oda veszett.

De köszönöm, mindeddig segített. Nagyon szépen köszönöm, Uram, Jézusom!

Köszönöm!

Jézus Krisztus Urunk:

Mivel már többen nem akartok szólni, a szólásban most Én elfogadtam mindezt, amit elmondtatok, de Én nem ezt kértem tőletek — Én az örömet, a békét, a szeretetet és a vidámságot kértem tőletek, hisz amiről most beszéltetek, azt a tanúságtételben szoktátok elmondani, és akkor, amikor egy évvel ezelőtt azt mondottam, minden testvéremet Szívem szeretetével várom, hogy egy pár gondolattal szóljon az évforduló ünnepében. Most Én a szeretetről szerettem volna, az örömről és a békéről hallani. Van, aki arról is beszélt, és van, aki a saját maga problémáját, bánatát, fájdalmát osztotta meg veletek.

Én tudom és megértem testvéreimet, hisz sokaknak a saját problémája a legnagyobb probléma, amihez kérni kell a kegyelmet, a segítséget és a szeretetet, amivel megértjük, megéljük, és ebből ki tudunk lépni, és előre tudunk haladni, érezni a kegyelem ajándékát a szeretetében. Hisz az öröm a varázsában, amiről beszéltünk, volt, aki azt mondotta, hogy valóban egy kissé itt maradt, de volt, aki azt mondta valójában, hogy ő úgy érzi, hogy magával átvitte ezt a varázst, hogy benne élhessen ott a szeretet örömében.

Én, Jézus Krisztus Uratok azt kérem tőletek e kegyelem által, hogy éljen bennetek ez a sok-sok tanítás, a tanításból az a sok-sok ajándék a kegyelemben, amelynek részesei lehettetek. Hisz ha most valóban Én, Jézus Krisztus Uratok is elkezdeném mondani, hogy milyen ajándékot és milyen kegyelmet adtam, és miben részesítettelek benneteket, valóban hosszúra nyúlna ez az ünnep a szeretet ajándéka megjelenésében. De egy pár kegyelmi ajándékot azért kiemelek számotokra, hisz volt itt ezen a helyen olyan kegyelmi ajándékotok, amikor például az első szentmisét ezen a helyen bemutattátok. Örültetek, vigadoztatok, különösképpen akkor, mikor még ruhátok sem volt, hogy mit is adjatok rá a pásztor testvérre. Örültetek, hogy ha valamit alulra csak oda tűzhettetek, hogy mégis valami legyen rajta a karing mellett, hogy megjelenhessen, és bemutathassa a szentmise-áldozatot, ami a legnagyobb ajándék volt számotokra.

Majdan volt olyan kegyelmi ajándék, amikor eljöttek közétek a fiatalok, és énekeltek nektek boldogan, örömmel, a karizmatikus énekeket. Először kint kezdtétek, de utána elromlott az idő, és ide beszorultatok, mert sokan voltatok. Örültetek, és énekeltetek, hogy itt lehettek, hogy ti is részesei lehettek a fiataloknak, az énekeinek. A fiatalok énekeit, amelyet megmutattak számotokra, hisz egy párat tudtatok énekelni, a többit ők mondták és mutatták meg számotokra, hogy hogyan és miképpen kapcsolódjatok bele a fiatalok énekeibe, ami szintén egy felemelő érzés volt a kegyelem ajándékában.

De ne feledkezzünk el arról sem, amikor itt ezen a helyen megkaptátok az énekeiteket, és örömmel, szeretettel énekeltetek itt, szinte úgy éreztétek, hogy lebegtek.

Vagy amikor Mária testvérem itt átment a padokon, megmutatta számotokra azt a csodát a kegyelmében, hogy Jó Jézus Krisztus megadja azt a kegyelmet, hogy ha jelen van veletek, bennetek, és jelen van kiválasztott szolgával a testvérben, akkor ő tehet számotokra ilyen csodát, hogy átmehettek.

De voltak még itt azok a helyek is, amikor a gyógyító kegyelemről, ugye, csak ma egy röviden szólottunk, s amikor azt mondottam Én, Jézus Krisztus Uratok: „most már nem egyesével megy Mária testvér, majd közösen így részesültök a gyógyító kenet által”, akkor azt mondottátok:

— Hát, ez így nem jó! Mire hozzám ér, én nem kapok semmit, mert csak az eleje részesül belőle!

És akkor Jó Jézus Krisztus Urunk, vagyis Én, aki most jelen vagyok, megmutattam számotokra, és aki a kéz-sugár körébe került, szinte lepotyogtatok a padról. Volt, aki meg is jegyezte:

— Hát, szinte, mint egy csatatér, úgy néz ki! Én hiszek, Uram, én ugyan nem akarok leesni!

Igen, igen, ezek mind-mind itt jelen voltak számotokra, amiből erőt merítve, betöltekezve erősen tudtok haladni együtt a mindennapi élet útján.

De a pásztor testvérről86 sem maradunk el, amikor azt mondotta Mária, kiválasztott testvérnek leánya:

— Telefonált a beugrós, hogy jön.

Mária:

És erre ő azt mondotta nekem:

— A kis büdös! Miért nevezett el engem beugrósnak?!

Erre mondom neki:

— Ó, János atyám, te saját magadat nevezted el, azt mondottad mindig: „Beugrok hozzátok.” Hát nem egyszer mondottad! És mikor itt János atyával hárman, utána négyen jártatok ide, hirtelen nem tudta megmondani, hogy ki is telefonált, azt mondta, hát, telefonált a beugrós.

Jézus Krisztus Urunk:

És így maradt meg a János atyának ez a megszólítása.

De ha Mária testvér azt mondja:

— Telefonált János atya…

És akkor azt mondják, hogy:

— Melyik?

Akkor szokta mondani:

— A beugrós.

Akkor mindenki képben van, és mindenki örül, és örömmel tud érted imádkozni a te kéréseidért, és azért, hogy sokat itt lehessél e testvérek között, akik szintén híveid a te számodra a pásztor testvér mellett, mert mindenkor szeretettel és örömmel várnak.

De ugyanígy örültök annak is, amikor pásztor testvér87, akit felkértem, hogy legyen a ti lelkivezetőtök, elsőként Mária testvér-szolgának, majdan számotokra, és ő is igent mondott a szolgálatban, és az igenben megpróbál úgy a teljesítését megadni felétek és számotokra, hogy mindig érezzétek, hogy ő komolyan vesz benneteket, és komolyan áll itt előttetek, s komolyan, ölelésre tárt karjába várja mindazokat, akik hozzája mennek, ha van nekik saját kérésük, fohászuk, felajánlásuk, vagy éppen fontos egy beszélgetés meghallgatásához a segítségnyújtás, vagy fontos a szentségben a feloldozás kegyelme, hogy részesülhessünk benne.

Ezek szintén mind-mind fontosak számotokra a mindennapi életben, a mindennapi élethez.

És így összefoglalva a mai estét, a szeretet kegyelmében adtam meg nektek, hisz, ha figyeltétek, a Feltámadás is a szeretet kegyelme révén áradt felétek és hozzátok, így jöttem el hozzátok, közétek, és itt örömmel és szeretettel köszöntöttelek benneteket, és kértem tőletek az éneket.

De még most, mielőtt még e éneket kérném tőletek, összefogjuk kezeinket, hogy áradjon reátok a mai nap is e szeretet fényének kegyelme és ajándéka.

Ha már a testvér beszélt, hogy tudjátok megnyitni a szívet, mert ez is egy fontos kegyelmi ajándék, mert sokan és sokan kérdezték: „Hogyan kell megnyitni a szívet? Nem tudom.”

Próbáljatok most teremteni egy kis csendet önmagatokban, próbáljatok átadni önmagatokat a kegyelemhez a szeretetben. És hogy ha ez már működik rajtatok és bennetek, akkor most valóban ki tudjátok nyitni szíveteket, s a szív nyitottságával felkészülni és elfogadni azt a szeretet-kegyelmet, amely most a húsvét nyolcadában, ahogy ti most nevezitek ezt az időszakot a megemlékezésben, áradjon reátok a Feltámadás Fényének hajnala, illata, kegyelmének ajándéka a Fényben, a melegségben, öleljen át benneteket, és ha már átölelt és megerősített, akkor érezd e hajnal fényének ragyogását, simogatását, és akkor tudod, hogy valójában a meghívásban testvér vagy, és „a testvérben tudok igent mondani, és az igenben szeretnék a küldetés, követés útján járni e meghívásban”.

Ennek reményében, ahogy tanítványaimat tanítottam az imára, úgy várom most tőletek is szívből jövő, őszinte imáitokat:

Mi Atyánk…

A jelen lévő testvérek közösen:

…aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved! Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne engedj minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.

Jézus Krisztus Urunk:

Mert Tiéd…

A jelen lévő testvérek:

…az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Jézus Krisztus Urunk:

Így köszöntsük szeretettel az Édesanyát, aki elfogadott benneteket gyermekeinek, és ez által a ti Édesanyátokká is vált.

Jelen lévő testvérek közösen:

Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van Teveled. Áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te Méhednek Gyümölcse, Jézus! Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

Jézus Krisztus Urunk:

Áradjon reátok a Feltámadási Fénynek tündöklő ragyogása, töltse be szíveteket, érintse meg a szíveteket, hogy érezzétek e kegyelem ajándékát, amelyet a hajnal feltámadásában ajándékul adtam mindazoknak, akik megjelentek, és most ajándékul adom mindazoknak, akik jelen vagytok, és megnyitottátok szíveteket e befogadáshoz, hogy eggyé válva a kegyelemben, hogy együtt élhessünk a mindennapokban, és ez által tudjuk elfogadni a meghívást az igenben, a küldetés, követés részében.

Most örömmel és szeretettel énekeljük azt az éneket, amit a hajnal ünnepében kértem tőletek, és vártatok Engem:

„Dicsőség…”88

Valóban, ez a fényesség a Feltámadás ragyogása által vezessen, óvjon és védjen benneteket a meghívott küldetés, követés útjában, hogy megmaradhassatok hű testvérként, és ez által tudjátok, hogy hogyan és miképpen szeretnétek élni, elfogadni azt az életet, amelyet Mennyei Atya gyermekeként megkaphattatok e Földre a szabad akarat cselekvése részében, és elfogadtátok a meghívásban az Isteni Második Személytől, Jó Jézus Krisztus Uratoktól, aki most jelen van köztetek, és aki hozzátok szól, és aki most megajándékozott e szeretet-, kegyelemmel.

Jelen lévő testvérek:

Dicsőség Neked, Istenünk!

Glória szálljon a Mennybe fel,

Jöjjön a Földre a béke!

És az emberi szívbe a jóakarat. Ámen.

(…)

Királyi gyermek vagyok én…89

Antal atya:

(…) A Szívében hozza a szeretetet, hozza a békét, hozza az örömet, és ez csinálja az Egyházat, abból lesz az Egyház.

Ha ilyenek összejönnek, akkor csak öröm lehet, akkor csak béke lehet és átölelés.

Nagyon köszönöm ezt a Közönséget90, hogy ezt átéltem, hogy ezt felismertem. Ez egy gyönyörű egy dolog, mint lelkész, mint pásztor. Ez egy igazi plébánia, ez egy gyönyörű egy plébánia. Ez csak egy varázs, ezt csak kívánni lehet, hogy ilyen plébános lehetek egy ilyen községben, egy ilyen plébánián!

Köszönöm!

Köszönöm a maguk kedvességét!

 

  • Programjaink

    • Programjaink

      A Golgoták programja A Golgoták időpontja:…

    • Zarándokbusz

      Tájékoztatjuk a testvéreket, hogy minden hónap első péntekjén és Nagypénteken külön zarándokbusz indul Budapestről Sükösdre. Az autóbusz minden alkalommal déli 12:00 órakor indul az üllői úti stadion (Fradi-pálya) üllői úti oldala mellől. Ugyanez az autóbusz az éjszakai szentmise után, hajnai 02:30-kor indul vissza Budapestre.

    • Évforduló ünnepe 2017. április 25

      Értesítjük a kedves zarándok testvéreket,…